Sall László

Énremény

Dosztojevszkij is mondott meg gondolt is egy csomó meg nem gondolt dolgot, tudom én is gondolhatok most olyat, amit később már megmosolyognak majd, de most én ezt mégis így látom a fekete lyuk évében: nevezetesen és ettől a könyvtől teljesen függetlenül váltig mondom, de ebben az összefüggésben nyilván jobb lenne azt mondani válásig mondom, hogy a humán és a reál tudományok ma is kéz a kézben vagy vállvetve haladnak, fejlődnek egymás mellett, egymást inspirálva csak ma még nem annyira nyilvánvalóak ezek az összefügések, mint mondjuk a pont 100 évvel ezelőttiek és amilyenek lesznek majd a maiak már akár csak 20 év múlva is.

    De kezdjem mondandómat mégis egy idézetnek szánt kiragadott mondattal és remélem pont e könyv kapcsán senkit nem fog meglepni hogy ez a mondat „a mondatok helyetti mondat” (Hóesés Rómában 350. oldal) épp Márai Sándortól ,származik: „az élet derűs béke a világgal” (eredeti nevén márai Grosschmid Sándor Károly Henrik).

Előfordulhat, hogy én is rosszul mi több tévesen sőt tévedve olvasom a könyvet, de az én társadalmi szerződésemből az ered, hogy én el kell mondjam, amit és ahogy én látom (olvasom).

Nagy tiszteletem és hálám a szerzőnek, ahogyan végül fel- és megoldja az írói én kilétének kérdését (LI. fejezet). Ez ma már szerintem alapelvárás kellene legyen a mai irodalomban, de erről most nem többet! És a végül az itt valóban szó szerint is értendő: a könyv utolsó oldalán található családfán az én más néven (Szterke) szerepel, mint ahogy őt az előzőekben, a róla is elmondomtakban (H R 395.) megismertük: Eszter.

    A cselekmény nagyjából elfér ebben a „megefelelő mondatban”: „Most már nem kell másik férfi, és nem kell ennél több. Fáraszt a több - gondolta (…)” (H R 358.).

Az egymást követő nemzedékek és a hozzánk teljesen közel álló és vagy felismerhető vagy felidézett eseményekből arra gondolhatnánk, hogy itt különböző egyének történetét látjuk a családi háttérbe applikálva, de én megkockáztatnám, inkább az egyének önazonosságuk utáni elkeseredett helyezkedési vágyukat. Hiszen látjuk, még a szereplők magánya, egymáshoz köthető magányaik sem lineárisan analógak. Az átörökített önmegvalósítási sikertelenségek nem ugorják meg azt a szintet hogy kulturális kinccsé váljanak a következő nemzedékek számára. Annak ellenére, hogy a szerző mindent megtesz, hogy lehetőséget adjon szereplőinek az egyéni hasznossági perspektívák felfedezésére és azoknak az alkalmazására saját polgári életeikbe való beépítésére. De valahogy nem sikerül.

Az egyik főszereplője – hát jó, akik máshol és más háttérrel olvassák majd e könyvet nem feltétlenül értenek velem egyet, de minden esetre – a Júlia, aki mégiscsak a szerző (az írói én) egyik prototípusa ezt mondja: „Én nem tudok egyvalami lenni” (H R 161.). Máskor pedig ugyanez az én (szerző) tárva-nyitva hagyja a lehetőségek, a megtörténhetőségek tárházát például hogy ez vagy az, ezért vagy azért megtörténjen. Életünk olyan cselekmények sorozata, amelyekben mi magunk a lakmusz vagyunk. Túl kevés tapasztalatra/-lásra hagyatkozva próbálunk meg helyesen dönteni. Minden döntésünk élesben zajlik egy egész életre szól, sőt életeket határoz meg. Biztos, hogy nem egyedüli gerincesként, nagyon jól tudnánk hasznosítani az egyetemes, a nemzet-társadalmi, nemzedék-társadalmi, család-társadalmi tapasztalatokat, de valamiért mégsem sikerül (H R 58. félelem, 93. fél hogy jó lesz, 88. kezdje el az életét, 105. régi életből az újba, 165. látta előre stb.).

Mindig valamilyen törvény/szerűség szerint élünk, azokra várva vagy azokból kiindulva, de ezt nem tudjuk, legfeljebb csak utólag tudatosul bennünk, amikor már a mi életünkbe is mások jelentléte merítkezik lakmuszként, de akkor is inkább személyekhez kötjük, mintha azért vagy annak hiánya miatt történt volna velünk ez vagy az. Magyarán túl kevés kapcsolatnak, megmérettetésnek tesszük ki magunkat és e túl kevés tapasztalatra/lásra hagyatkozva próbálunk helyesen dönteni (írja a többihöz H R 218.)! 
Ezért aztán, elégséges egyéni tapasztalatunk nem lévén a mások – és az energiatakarékosság elvének megfelelve főleg a hozzánk legközelebb állók – életéből elcsípett mintákat építjük be a magunkéba mint sajátunkét így teremtve meg a családi hiány(viselkedés)kultúrát, ami aztán természetes keretet szab az utánunk következőknek (H R108. később nem emlékezett, 134. felnőtt, 148. eljátszani, 152. főszereplő, 149. hazudni kell, 156. elképzelni, 180. apa nélkül anyának lenni, 193. pár évvel később, 214. későbbi apósa, 216. később a férje lett, 217. leendő anyós, 240. játszott-e játszik, 314.éppen ilyenné stb.).

    Végig azt látom, érzem, szerző nem hagyja cserben a szereplőit, úgy érzem ő is azt közvetíti nem nekik kell a társadalom hasznos tagjaivá lenniük, hanem a társadalmat kell olyanná tenni, hogy abban minden tagjának hasznosulhassanak tulajdonságai az éppen aktuális életükben: „Túl voltak azon, amikor valami még lehetett volna máshogyan.” (H R 306.)

De nem hagyja cserben a történetet sem. Ott ahol a történet maga már átvenné az alkotótól az irányítást és a megszokott mederben haladna „előre” ott Péntek Orsolya poétikába csalja a menetet: „… fáradtan estek az árnyékok a tárgyak mögé…” (H R 171.) „...sárgán omlott el a délutáni nap fénye...”(H R 383.) „...nézte tovább a tüzbokrokat és az égen kinyíló virágokat.” (H R 390.) s ezzel levegőhöz és térhez juttatva szereplőit.

    És lássuk akkor, mi köze lehet az idei fizikai Nobel-díjból közismerten fekete lyukaknak nevezett jelenségeknek ehhez a regényhez. Csak néhány fogalmat emelek ki, amelyeket még én is csak éppen hogy értek, de persze lehetséges, hogy a fizikában még ezek is más összefüggésben más értelmet kapnak, de a mindegyik jól elfért volna a Hóesés Rómában szövegében is vagy egy arról írt értekezésben: „eseményhorizont”, „gravitációs szingularitás”, „ szökési sebesség”, vagy ez az egészen csodálatos mondat, mely a változásban helyét kereső lelkünkben zajló folyamat pontos leírása is lehetne: „a múlt által determinált jövő egyirányúságával jellemezhető univerzumból átvezet olyan párhuzamos valóságba, ahol nincs efféle determináció” (forrás: qubitponthu )

A Hóesés Rómában saját magam bemenetű olvasatának további sarkalatos mondatai a következő oldalakon találhatóak: az egész XXXII. fejezet, majd a 255. 264. 311. 339. stb. stb.

Azt is tudom azonban, hogy egészen másképpen olvastam volna ezt a könyvet ha korábban elolvastam volna a később megjelent Gács Anna A vágy, hogy meghatódjunk című könyvét. 

Amúgy meg ajánlom ezt az írásom azon barátaimnak akik részesei vagy jobban részesei lehettek volna az életemnek. És még azért is szeretem ezt a könyvet mert csak úgy ni (úgy szólván) nevének kiejthetősége okán belelopja Roger Martin du Gard (H R 122.) nevét is a szövegbe, majd egy talán (H R 59.) olvasott könyvként meg is említi a Thibault családot jelezve, e nemzedékregény feltétlenül része lesz a mindannyiunkban napról napra íródó nemzetregényünknek.

Amit pedig mi magunk írunk saját magunknak.

Amiben pedig mi magunk ép és egészséges egyének vagyunk!
A végre megélhető élethez való jog követelése ez a regény számomra.

Péntek Orsolya

Hóesés Rómában

PESTI KALLIGRAM KFT.

Oldalak száma:396; 586gr

Göte2020.11.08.borg