Linda “Pistol” Badla Nilsson: Ramadan i Solna, liljevalchs.se

 Sall László

A megmaradás dinamikája

– Ki küldött? Munkatársam! – avagy továbbra is szeretek jóban lenni a volt a tanáraimmal, a leendőkkel még jobban ezért rögtön írok ide egy a napokban kelt saját bejegyzést, mint idézetet:

„Elmentem 5 napra Stockholmba de már a második napon igaz Uppsalaban Nagyváradnak neveztem Göteborgot", mert mindig és mindenben ez a megmaradás van. A megmaradás eszménye, s aztán már ideológiája. A megmaradás dinamikája.

1.) Azért megyek kiállításra, hogy megtapasztaljam az országot, amiben élek. Amiért egy másik ember szemébe nézek, amiért adót fizetek. Amiért elolvasom a Svédország imázsa külföldön 2023-ban – A Svéd Intézet éves jelentése, meglehetősen hosszú irást. A jelentésből kiderül, Svédország versenyképessége továbbra is erős, különösen az olyan területeken, mint az innováció, a tehetség és a kompetencia, az éghajlat és a fenntarthatóság, valamint a nemek közötti egyenlőség. „Erős nemzeti márkánk továbbra is alapot ad a dezinformációval szembeni ellenállóképességhez” mondja Madeleine Sjöstedt az Intézet főigazgatója (si.se).

És ez az írásom, nem a félretájékoztatás része!

Ritkán járok Stockholmba. Pedig szeretem, mint minden világvárost, mint minden várost, hol emberek élnek. Otthonom.

Öt múzeumba és egy kiállitásra készültem. Mind sikerült, plusz még az uppsalai Dómtemplom – és ottani két barát, Gombos Márk és Szeles Judit – meglátogatása. Egy hivatalos ám kedves látogatás a Nagykövetségre és Ove Berglund, a legjobb svédországi magyar barátom meglátogatása.

És nem más, mint a rá/ és egymásra utalások irányították útjaim!

Mert mi más a valóság, ha nem az, amit a legkisebb erőkifejtés nélkül tudunk megfogalmazni, meghatározni, ami a legkisebb ellenállás nélkül ír le bennünket. Az ember vágyakozik a világ észlelésére és befogadására, majd bizonyos döntéseket hoz, hogy ne csak azzal legyek elfoglalva, hogy élek.

Ebbe csobbantam bele 5 napra, ebbe a létezésbe.

Nem sorrendben, de valamilyen fűzérbe fogva valahogy így.

Legyen az első – vasárnap az ötödik napon! – ez a Liljevalchs vårsalong (Liljevalch tavaszi szalonja), ami április 21-ig tart nyitva (hétfőnként ingyenes!).

Idén a – biztosra veendő leendő – százezres tömegben már én is benne vagyok, nagy örömömre, két régi göteborgi barátommal, a Révész házaspárral együtt!

Úgy illene, hogy két kép mindent elmond a kiállításról (az már több mint 200 szó), lehet, de akkor már szeretném, hogy rólam is szóljon 1, így lett 3. A tigrises, a szánkós és a vérrel írott.

Kérdezték egy helyen, mivel foglalkozom, magammal! Jó-jó, mondták, de most mondjam: tényleg, nagyon jó, de milyen műfajban: írás és szőrszálhasogatás (három szó)!

A névadó Carl Fredrik Liljevalch jr. (1837–1909).

Az épületet a halála után 1916-ban építették, a hagyományok és a modernitás határán. Ebben a korban az idő még nem volt megérett a funkcionalizmus esztétikájára, de a klasszikus formanyelv visszaszorult és a modern betonkonstrukció hangsúlyossá vált. Tervezője Carl Bergsten volt. Azóta újabb épületrésszel egészült ki. De amit a sztorihoz a legfontosabb tudni, a fiatal (jr.) Liljevalch (erős k-nak ejtendő!) nem szánt pénzt a kortárs képzőművészetek e templomának megépítésére. Ez az összeg úgymond a hagyaték maradékából került elő. A kor híres művészei és egyben Liljevalch barátai járták ki a megvalósulást. A Tavaszi szalont 1921 óta lényegében megszakítások nélkül (egy két háborús év kivételével) megrendezik. Előző év őszéig jelentkezhet bárki, aki 18. életévét betöltötte maximum 5, eddig máshol ki nem állított munkájával. A kiállítandó mű értékét az alkotó szabja meg. Ennek 30% marad a művészeti galériának. https://liljevalchs.se/

Azon gondolkodom, hogy mire jó ez a gondolkodni, hogy ne csak azzal legyek elfoglalva, hogy élek. Azon gondolkodom, mert mi az nekem gondolkodni, hogy az eszmék first vagy az ember first. Mert az evolúció pont ebben az én életemben is zajlik, jó esetben folyik is, és kutya kötelességem felismerni, résztvennni benne és segíteni is. Gondolkodom, de inkább fel sem teszem a kérdést, mi a művészet, mert azt mindenki jobban tudja, mint bárki más, pont mint a szex, de abból is az én szexem és ha, na jó, talán még a szixtuszi kapolnáé, még esetleg.

Olyan sokféle ma már a művészet is. És ezt a háromtagú zsűri, Ashik Zaman, Tawanda Appiah és Peder Fredricson nem csak tudja, de képviseli is!

És akkor nekem is megfogalmazódik ez a kérdés, hogy jó-jó, hogy Isten arcára, de kinek a lelkére (a lelkének a mintájára) teremtett minket? Lehet, hogy a kiállított alkotások (ez a sok kép, a szobrok, ezek a tárgyak), ezek mind ráncok isten általunk megformált arcán? Az alkotás folyamata eme arc karcolása, sebzése? Niklas Brodd „vicces” saját vérével írott AI kódja. Ez?

Házak vázához szokik arcunk (lelkünk kapuja – a szemünk–), de be alig merészkedik a lélekhez, a vágyak megtestesüléséig. Sthlm Tigris, Hedvig Haeger festménye.

Mert mi ma az alkotás (itt tapasztalom, hogy még legalább két-három órányi anyagom van itt kijegyzetelve, de feladom!): szerintem, ami eddig is volt!

Ez a szék, ami egy volt szánkó: funkcionalitását vesztett/cserélt tárgy, ez a művészet. Ez Mariana Ekner alkotása. És ez ott, igen, Pinokkio, egy játék története. És ez ma még inkább így van, ma, amikor az AI segítségével bárki önmaga vágyainak megtestesítője lehet bármilyen művészeti ágban.

És mint a ráncok, e vektorok, oda rántom magam isten képére, e mások által gyártott istenképre, e szépítő és persze szédítő képekre és ettől aztán vagy kisimul arcom vagy felismerhetetlenné, istennel egyarcúvá válok.

2.) Amint írtam, azzal kezdődött, hogy letudjam régi ígereteimhez tartozó adósságaim: Ove, a legjobb svédország magyar barátom, Követség, Múzeumok, kiállítások és akkor persze még az uppsalai szál is, ami Björklingeig ér. 

„Nem lehet több mint évek, de az is egy élet/lenni vidéki saját hazám fővárosában” így írom majd egy közelgő (mondjam így a leendő, ha leend rá időm) versemben.

Mert tényleg így van, aki tudná, m(ik)or jártam itt utoljára, ő hallgat. És akkor lennének ezek a kártyák. Úgynevezett SL-kártyák: Storstockholms Lokaltrafik (azaz Nagy Stockholm helyi közlekedése). Kettő is van, ennek megint biztos volt oka, ha nem is magyarázata. Helyi TÖMEGközlekedése, ugye, hogy legyünk korrektek (én meg a két kártya). Mondom egy ilyen helyen, ahol kérik és adják a jegyeket, hogy legyen szíves, ellenőrizze, mennyi pénz(em) van még a kártyákon. Itt is megtudtam, vidéki vagyok: évek óta, mondja, nem Évák óta? igyekszem legalább oldani, enyhíteni egy göteborgi szóviccel, nem használatosak ezek a kártyák. Le sem tudom olvasni, azt is elvették. Bezúzták. Szétszerelték. Eladták: norvég-, nigér- és szamárIÁba, mondja.

Nincs több viccem.

Csak a tényeket hívom tanúul s mutatom neki a személyi igazolványom: SL itt - s SL ott. Mondom, mi otthon, a családban, nem fizetünk a tömegközlekedésért. A tömeg a nyugvó test energiája. Nyugodtak vagyunk mindketten. Azt mondja, Esterházynál ez sikerült egyszer, legyen elég.

Aztán fizettem – a bakkártyámmal – , mint egy vidéki a fővárosában, a fővárosának.

A nap kiállításai azonban ingyenesek voltak.

Ezt ajánlom másoknak is (külföldieknek), akik nem vidékiek, nekik is: utána olvasni, megszervezni.

A zsidó múzeumban kezdtem: https://judiskamuseet.se/. S azért írom ide a honlapjukat, mert többet tud mint, amit én át tudnék adni. Van szöveg angolul is.

Erre a napra felkészülve indultam. Nem ideológiai elvárásaim voltak, csak tudtam, mit várok el a látogatásoktól. Hogy a múzeumok, intézmények, mit tudnak nyújtani, ahhoz nem voltak elvárásaim. Igyekszem ugyanis mindig az egymegoldás elve és gyakorlata ellen harcolni, de inkább csak annak lenni, hogy mindig van még egy és mindig lehet egy még jobb megoldás is, mint amit én magam elképzeltem. Röviden, abban bízom, munkasságunk előttünk van még.

A Zsidó Múzeum nagyon jó helyen van, az Óvárosban. Ennek azonban történelmi gyökerei vannak. Itt volt korábban egy zsinagóga. Ennek nyomai és néhány berendezése ma is látható, eredeti tárgyak, különböző pincékben, padlásokon talált relikviák. A gyűjtemények a kezdetektől mutatják be a zsidók történelmét. 1775-ben Aaron Isaac, németországi kereskedő és pecsétmetsző kapott letelepedési engedélyt, ami biztosította a szabad vallásgyakorlást is. Korábban, bár nem voltak beutazási korlátozások, de a zsidók át kellett keresztelkedjenek. A kiállítás részleteit – ki-ki befogadóképességének megfelelően – lehet külön-külön is, de egyben is élvezni. És nem véletlen a szóhasználatom! A holokausztnak itt is megvan a nyoma, de a történelmi okoknak köszönhetően itt nem annyira hangsúlyos.

Itt azt hiszem, elmondhatom másképpen néz ki és másképpen kell is kinézzen, egy tel-avivi, egy budapesti és – miért is mondom épp ezt – egy nagyváradi zsidó múzeumnak.

Innen alig pár utcányira áll az Élő történelem fóruma (https://www.levandehistoria.se/) intézménye.

A nap második kiállítása. Itt jegyzem meg, hogy jön velem mindenhova a telefonom, így az egész világ is, mert utólag mindig kéri, ezt meg azt értékeljem, osszam meg stb. és én meg is teszem, pont abban a hitben, hogy ez majd segít másoknak, mint ahogy most nekem, amikor én vagyok másnak mása. Nekem nem segít. Nem értek hozzá vagy nem értem meg, hogy én a melyik végén vagyok, merre van észak-nyugat, mennyi a 400 méter és merre a balra. A többi járókelőt meg sem kérdézhetem, ezek még nem is vidékiek, ezek nem is (bel)földiek. Bár egyszer megtörtént, jót nevettünk!

A svédek közül azonban mindenki kedves, segítőkész. Innen is üzenem nekik, többen is a nap embere címet nyerték el nálam!

Ezt az intézményt – Forum för levande historia – éppen húsz éve alapították azután, hogy Göran Persson, akkori miniszterlnök kezdeményezésére Ezt el kell mondanotok (vagy Meséld el gyermekednek) címmel kiadtak egy kis könyvet az európai holokausztról. Amit azóta is minden évben kiküldenek az általános iskolás korú gyermekek szüleinek. Angolul itt érhető el: https://www.levandehistoria.se/wp-content/uploads/2022/12/om-detta-ma-ni-beratta-engelska.pdf

A kiállítás pedagógus vagy oktató. Három szinten van, de könnyen bejárható, áttekinthető. Én azt hiszem, úgyis mindent tudok már, de érnek meglepetések. A földszinti vagy bejátati szinten van az eddigi két legsikeresebb totalitárius rendszer bemutatása, Németországot és a Szovjetúniót bemutató képekkel, idézetekkel, adatokkal.

Leni Riefenstahlt Wehrmacht uniformisban még nem láttam. Eddig nem jött szembe velem: csinos csípőjén, a háta közepére tolt bőrtáskás pisztollyal.

A pince szinten a gyermekek jogairol szóló kiállítás van, színes, szép, ismét pedagógus/oktató módon kialakított ösvényekkel, játszva a jövőért, gondolom. 1918-ban betiltják a gyermekek ún. szegényaukción való árusítását. Vagy tudod-e ki volt Janusz Korczak (1878 – 1942). 1979-ben betiltják a gyermekbántalmazást.

Az emeleten van a Gyermekek a holokauszt idején/Barn under Förintelsen. Ezt igazából nem tudtam vegignézni, csak átfutottam rajta. Van, amire nem lehet felkészülni és van, amit nem mindig, nem bármikor lehet befogadni!

De amikor már ismét szedtem volna a sátorfámat, hogy odébbálljak, egy félreeső beugróban megtaláltam Per Anger egy egészalakos fotóját: szelfi!

Remek írások vannak róla, itt legyen elég annyi, ő volt Raoul Wallenberg egyik kollégája!

A svéd kormány Per Anger-díjat/priset ad ki minden évben olyan személynek vagy szervezetnek, aki jelentős humanitárius és demokrácia-előmozdító erőfeszítéseket tett hazájában.

Egy üveg alatt ott van Per Anger 1944-es zsebnaptára, lapozható! Gyermekké lettem, mint aki digitális játszótérre talál!

Digitális játszótér talán mégsem, de rengeteg előadás érhető el, programok. Az öt következőt gondoltam itt felsorolni, de legyen csak ez, ami engem nagyon érdekelt volna a Norvégiai holokauszt a második világháború alatt! Betelt! Mondjuk tárgytalan, mert tanároknak tartják.

Igazából erről azt vagy úgy tudom a legrövidebben megfoglamazni, mennyire nehéz a legegyszerűbb demokratikus igénnyel az idegengyűlöletről, a toleranciáról beszélni (a legrosszabb gondolatainkkal is jól kell tudnunk bánni, hogy megszelídüljenek, gondolom).

DE legalább itt is búcsúzóul elmondják, merre menjek tovább, a zöld metróra szálljak, miután elmentem a pirossal két megállót, és már ennyi információtól el is vesztem újra. Vigaszul veszek egy hatalmas szelet csokit az első boltban, – ahogy a világ egyik legszebb pénztárosnője mondja miközben fizetek, mert a mosolyom nem elég! –, hogy még pár óráíg vidám és elégedett legyek! Látja rajtam, gondolom.

3.) Hét élet címmel zajlik az Állami Történelmi Múzeumokhoz tartozó (Sveriges museum om Förintelsen) első kiálllítása. A honlapon (https://museumforintelsen.se/) sok minden megtalálható. Például az a kb 150 percnyi hanganyag, amiben a hét életet mondják el.

A Svéd Holokauszt Múzeum a Svédországhoz kötődő holokauszt-túlélők élettörténeteire, valamint a túlélők tapasztalataira épül. A múzeum a holokauszt emlékét fogja megőrizni és életben tartani.

Az Élő Történelmi Fórum (alig itt fentebb írtam róluk: Forum) 2020 óta gyűjti a holokauszttal és Svédországgal kapcsolatos emlékeket, például tanúvallomásokat, naplókat, tárgyakat és fényképeket. Az összegyűjtött emlékek ennek az új múzeum gyűjteményének részét képezik majd vagyis mostantól.

A kiállításon nem látszik a sietség (2021. március 18-án javasolta a kormány Stefan Löfven alatt a felállítását). A holokauszt és a második világháború a svéd történelem része. A holokauszt emlékének megőrzése nyílt archívum, dokumentáció, oktatás és kutatási lehetőségek révén svéd érdek. A második világháború végén, 1945-ben mintegy 10 000 zsidó menekült érkezett Svédországba. Magukkal hozták a meggyilkolt családtagok, az elveszett közösségek és egy elveszett világ emlékeit. És itt kezdtek új életet. A holokauszt népirtása sok embert érintett. A túlélők nagy része, illetve a második és harmadik generáció Svédországban él vagy élt. 

Lehet ilyen pragmatikusan is megközelíteni egy mai napig tartó traumát, gondolom.

Bár a hely szűkös (ez egyelőre egy ideiglenes helyszín), de ez lehet „hasznos” is, az élmény, bizonyos feltárt, hátrahagyott emlékek szegmentális megélésében.

A szerkesztés egyszerű, a hét ember sorsát követhetjük Svédországba érkezésükig és még itteni életüket is, ami – ettől – kevésbé lesz sorsszerűtlen. A hét sorson át elég jól áttekinthetjük az európai zsidóság és különbözö társnemzeteik meg a kontinens meg a világ történelmét is. Mert gondolom, mindenki számára is fontos történelmünk tudatos elsajátítása.

És itt van a tudósítónak (én) könnyű dolga: a közvetítő részecskék (nyugalmi) tömege nulla, Yang és Mills mértékelméleteinek értelmében. E sorban én is egy nulla vagyok, aki – remélem – közvetítésemmel értéket teremtek máshol.

A megmaradás – utáni vágy – szála megint rám talál. Itt is van egy magyar név: Alice Grosz. És nemcsak könnyű a dolgom, de szerencsém is van! Alice Budapestről jön ugyan, és nem is „túlélőként” 1945-ben, hanem az 1956-os forradalom után, amikor megint fellángol az antiszemitizmus. De a szerencsém nem ér véget, illetve a világ s az abban történtek kicsinységéről, sűrítettségéről (amik cseppet sem apróságok) ismét jelt kapok: Alice Nagyváradon is élt. Lásd, illetve hallgasd: https://www.podbean.com/ep/pb-x8v6d-14b6cb9

De itt még a dinamika sem ér véget, éppen három nappal korábban, a Nagykövetségen említettem Kaszás Veronika kulturális attasénak ezt a kis könyvecskét: Müller, Maria - Kertész, Tomas UNGERSK SKÖNLITTERATUR I SVENSK ÖVERSÄTTNING (azaz Magyar szépirodalom svéd fordításban) 1980-1995.

És itt a kallításon ismét visszaköszönön ez a név: „Tomas Kertész megosztotta szülei történetét a Svéd Holokauszt Múzeummal, kölcsönadva tárgyakat és fényképeket magángyűjteményéből”.
Kertész Tamás Grosz Alice fia.

Látom, megint sokat írtam, és hol van még a vége, de egy jó hír: a múzeum szinte teljes anyaga megtalálható ezen a linken is: https://museumforintelsen.se/en/sweden-and-the-holocaust

A honlapon elérhető az az AI/mesterséges intelligencia által támogatott megoldás is, amely segítségével holokauszt túlélőkkel lehet beszélgetni.

4.) Röviden, abban bízom, munkasságunk előttünk van még.

Ezt már régóta mondom, vagy mindig is ezt mondtam, vagy most úgy gondolom, hogy már korábban is e gondolat jegyében éltem. Meggondolom. De péntek este óta egészen biztos és ebben a történetben ez pont tegnap volt.

Amint írtam, azzal kezdődött, hogy letudjam régi ígereteimhez tartozó adósságaim és ebből: Ove, a legjobb svédország magyar barátom látogatása, megvolt, illetve nála lakom! Követség, megvolt, ezzel kezdtem. Ma este a Modern (művészetek) Múzeuma. Uppsalaból meg Björklingeből tegnap értem haza (nem is tudtam, Stockholmban laksz!).

A Moderna museetben voltam már, de ma azért is megyek, mert ismét elmondhatom, vidéki vagyok, ma este ugyanis 6-tól 8-ig ingyenes a látogatás. Nem halnék bele (150 korona, 15 euró), de már annyira szocializálódtam ezzel a vidékiséggel, -hez, hogy felveszem megint. Legnagyobb meglepetésemre, több száz másik „vidéki” jelenik meg. Boroznak, csevegnek, látszik, megszokott társasági életüket élik. Én igazából a Lotte Laserstein (1898–1993) kiállításért jöttem.

Az „Egy közös élet” című kiállítás éppúgy a svédországi száműzetésben élő Laserstein változatos munkáira összpontosít, mint korábbi németországi munkáira. Egy-két képe meghatott, csodálatosak, a többit itt lehet megnézni:
(https://www.modernamuseet.se/stockholm/sv/utstallningar/lotte-laserstein/)

De legjobban ez a gondolata érintett meg: "Svédország gyönyörű, az emberek kedvesek, de minden együttérzés ellenére még mindig nem érintette meg őket. Senki sem értheti meg teljesen, még én sem... Ez a kivándorlók sorsa."

Nem is tudom, miért…

De ha már itt vagyok, megnézem Rashid Johnson Hét szoba és egy kert című kiállítását.

Nagyon sok jó anyag van róla: https://www.modernamuseet.se/stockholm/sv/utstallningar/rashid-johnson-sju-rum-och-en-tradgard/

Nekem (és innen ez az optimizmusom: munkasságunk előttünk van még) a legjobban a Zúzódás-festés, Kapj el egy rosszat (2021) festménye tetszett a legjobban, illettve a koncepció. Ez a darab ugyanis a Szalon nevű nagy vagy hatalmas négyzetkeret mögött van felakasztva. A négyzet belső, már befogadott terében pedig a kiállító múzeum tulajdonában lévő más művészek alkotásai vannak!

Egy másik mű, ami mellett megálltam és valóban nem csak szelfizni, Carola Grahn (így lehet egy farakásra azt mondani) szobra „Horizon of me(aning)”. Ebben minden egyes fadarabot a mentális egészségről szóló beszélgetés legfontosabb egzisztenciális elemének: szavaknak látok.

És mielőtt itt is pánikba esem, hogy még mennyi mindent nem írtam meg, elmondom 2024. november 9. nyílik itt Ladik Katalin kiállítása!

Este a vacsoránál megjegyzem Ovenak, hogy mikor iszunk még újra egy jót. Ő már november óta nem iszik.

Segítek még lehordani a lakásból a szellektív hulladékgyűjtőbe zacskókat. Életre kelteni egy Ipadet. Még elmondjuk, azért mi jó barátok voltunk. Már este elköszönök, hajnalban indulok közös hazánk második városába, viszlát!
Majd odafönt, mondja Ove.

 

Sall László

holnap is lesz

„Hiszünk abban (mindketten), hogy a valóság megragadható logikai egyszerűsége és egysége által.”
Albert Einstein levele Lánczos Kornélnak (1942)     

 

Na, ez nem olyan irodalmi lesz, ami volt (de az is hol volt!), hanem hogy időjárás lesz holnap is. Ez a biztos meg a lopás, gyilkolás meg megcsalatás (+ a másik 7 úgy lesz az tízparancsolat). Kibaszottul frusztrált vagyok, mert éppen mosogatok és a telefonban azt mondja nekem két fehér nő az ő podcastjukban, mert először is nem azért mosogatok, mert frusztrált  vagyok és hogy oldjam mint a zsírt (nem, ne túlozzak: olajat) az életem, hanem mert utamban állnak mint most ők ketten is, fehéren is, nőn is, tudósként is: Beszélnünk kell! a címe. Hát beszéltek szíveim, nem halljátok a saját hangotok a mosogatásomtól, mert én inkább ülnék itt és írnám ezt a szégyenletes negyedik 2/3-ot,  na, erre kellene legalább másik két nő, hogy kiszámolják, hogy az hány izé, hány elfecsérelt sors "mintha se elégedetlenség, se indulat nem lenne bennük" (Kassák Lajos). De én csak tűrök, hamarosan törlök is, és elmehetnék a közértbe, hogy vegyek magamnak csokoládét, még lehet közérdek is lenne, nem lennék ennyire frusztrált a zsírtól a cukortól meg a kakaótól a magyarokkal is megbocsátóbb lennék vagy legalábbis lehetnék, de mi van, ha az öt percnyire lévő boltig elüt az autó, villamos, busz, összekülönbözök (esetleg:-m) valami magyarral, ott vernek agyon s akkor ki írja meg nektek mindezt, vagy elcsalnak valami szép nők, hogy éljem velük is az életem, ami van nekem, azt az egyet, mert azért az nekem is csak egy.    

Már reggel is felbasztam az agyam, mert bekapcsoltam a Klubrádiót, pedig elég, sőt egész sokáig megvoltam nélküle, de Ungváry Rudolf  véleménye mindig is érdekelt, adtam rá, s nem akartam kihagyni, pedig ez is jobb lett volna, mint most még most is ezzel is foglalkozni. Izgalmas és érdekes az értelmezése mindig, de mostanra mintha a világnézete túl mechanikussá lett/vált  volna és megszólal még ebben a szexualitás kérdésben is. Minek, ha én nem értek a horgászathoz, minek is mondanék bármit? Nem érti, hogy nem a szexualitás szabadságáról van szó, csak a megértés szabadságáról: (a homoszexualitást versenyhibának tekinti ahelyett, hogy a szexualitás egy variációjának tudná és kész!) és ráadásul nem is koherens a gondolkodása, mert a kultúra megteremtésénél és a politikai pluralizmus keletkezésénél elfogadja az elfojtást és a mai helyzet értelmezésénél (lásd szélsőségek) a kiugrás lehetőségének tekinti, de a testiség spektrumaiban magukra rekedteket nem?    

És akkor azt is minek nevezzem, hogy ő is meg az ő ősei is elhagyták a másságukat s lettek magyarok. Az is csak a versenyhibából való menekülés volt-e (?)!

Na, legyen ez egy hosszú, de jó bevezető, lassan jöhet a tárgyalás, amiben arról lesz szó, amihez egy férfi, mint én is, sem ért mit sem, de legalább három p van benne!

a. mint pénz
(a magyar gazdálkodás-tudományról lehet sokat is, meg keveset is olvasni, de az adófizetőnek,  aki te is vagy kedves olvasó, kötelessége is;  

b. mint honnan van a pénz
az egyik legikonikusabb magyar épület és eszme felépültével kapcsolatban is a mai napig féligazság él az emberekben (a magyarokban): ki finanszírozta és ki adta a legtöbb pénzt rá és bele? 
De ma – csak egy ilyen egyszerűt! – honnan van a pénz az MTV-nek a Bajnokok Ligájának közvetítésére? Meg a hazai meccsek jogdíjaira? Honnan? Tudod, te, óh, magyar! Vannak erről adatok nyilvánosak, szépek, elérhetőek!

c. kihez megy a pénz  például itt is: https://www.allamkincstar.gov.hu/ országosan!
De minden településnek is megvan és lekérhető, ezek nyilvános adatok! Olvass, magyar!
 c.1. az én pénzem (nyilván, hogy frusztrált vagyok, de ne keresd, itt olvass: https://hungary.representation.ec.europa.eu/strategia-es-prioritasok/az-eu-koltsegvetese-magyarorszagon.hu)!

Mert ez is olyan, mint a zsidókérdés: kicsit nemzeti, de a miénk; mert az nem is kérdés, hogy a zsidók olyanok akarnak-e lenni, mint a nemzet, mert milyenek legyenek! Csak a svédországi magyarok nem akarnak olyanok lenni, mint a svédek, ők most is magyarok, értsd fideszesek; de mi a Fidesz, ezt még ezzel sem tudtam megfogalmazni! De nemcsak a zsidó (akar) olyan (lenni) mint a nemzet, de az ellenzék is; vannak példák meg képek most egyet ez utóbbiból, más elragadtatásba nem vetem magam: olyan ez a (politikai) nemzet, mint egy korsó sör! A 2/3- a sör, a többi a hab! Ráadásul odanyújtod négyévente a hülyegyereknek: fújj bele? Lefújja, s máris megvan a 4/5; ami maga a demokrácia lett volna, elszállt ismét négy évre, s marad a poshadt sör; s ezt cselekeditek a minek is az emlékezetére; mindenre én nem szeretném megadni a választ, sértő ez már így is, ahogy megfogalmazom a kérdéseket. Marad ez a konszenzus, hogy minden jobb, ha a miénk. Ha magyar. Jobb a pénz, ha magyar. De mitől magyar? Jobb, mert jobb a lopás is, ha magyar! Ha magyar magyartól, s főleg ha családon belül. Mondjuk nemzeten belül, mert nektek ez mond valamit: nemzetcsaládirezsicsökkentésvisszaélés és még határonátívelve is!
Mert hát nem hinném én drága erdélyi, romániai sőt: romániai erdélyi barátaim, hogy én kéne (Kane Harry profi labdarúgó) (Erdély a gyógyfürdők hazája, de ez legalább pozitív, hogy a kéj is lehet haza!) megmondjam, hogy miért gáz (jáj!), hogy nálatok is annyi a lelki sérült,  mint örökölt hazátokban, abban az óban  (gondolom, versenyhibából) a szegénységi sérültség, és ezt még a legemberbarátibb statisztikai intézet sem tudta volna jobban - szebben -szemléletesebben felszínre hozni (bár a kéjgáz használatánál már nem kell még a látást is használni, snitt)! Szóval, azért az egy jelentéktelen mandátumért az erdélyi szavazók 95% -a Fideszre (de azt továbbra sem tudom, mi a Fidesz, azonban egyre inkább érzem úgy, ez maga a konszenzus) szavaz; s hogy ez az úgy nevezett erdélyi összmagyarságnak mennyije, már mindegy is; már azokra nézve is mindegy, akik nem is szavaznak és valóban minek is szavaznának, mert ha nem is állampolgárok, meg stb.!

És a fidesz-konszenzus egész egyszerűen az, hogy jobb, ha mi ketten lopjuk el (és mindegy is,  hogy, kik azok, ők ketten, csak legyen egy harmadik, akitől ellopják, azt, amit ők ketten megosztanak, elosztanak, szétosztanak)!
Mi tehát a pénz? Fidesz-tagsági kötőanyag (mint a gitt-e)? És honnan jön a pénz? Van egy fideszes-usb és abból folyik, ömlik, zúdul?  És hogy hová megy a pénz? A ti pénzetek! Meg az enyém is!
Nem igaz, mert nem lehet igaz, hogy egy ország 2/3-a ezt a nép és nemzetbutító kurzust nyomja már negyedik alkalommal. De!
De lássam, kezdjek neki még egyszer!

Frusztrált vagyok, mert a nyelvem és a kultúrám részben azonos annak a férfiével, aki utolsó szabad és szabadon választott miniszterelnökként ellátogatott ahhoz a Putyinhoz, aki azóta eléggé nemkívánatos személy, hát mindenhol.
És ez a magyar nyelv és ez a magyar kultúra, hát persze hogy szégyellem magam. Miatta, e férfi miatt? Vagy a nyelv miatt? Vagy a kultúra miatt? Vagy csak magam miatt, hogy én tehetetlen vagyok?
Pedig én megtettem, mit tehettem. Meg még pár barátom, írók, szerkesztők, tördelők, nyomdászok. Mi kiadtuk az Önköltségi áron című antológiát, benne olyan szövegekkel, melyekről azt gondoltuk, ha meg nem is változtatja sok millió magyar szavazatát, de talán másokat megerősít, felbátorít.
Mert ahogy Vekerdy Tamás szokta mondani, így las-san nyo-ma-té-ko-san, olyan nincs, hogy  nincs vélemény, mert az is egy vélemény, ha nem szólal meg senki, és az is egy gondolat, ha csak egy fotonnyi is van ott, de nem jön ki erre a sötétségre; mert minek nevezzem ezt, amikor mindenkinek ugyanaz a véleménye arról, amiről nincs is véleménye (pénz ennek a neve), mert csak a „pillanat hálójában” élnek, mint Musilnál a Tulajdonságok nélküli ember-ben. A ma pillanatának hálójában és nem érdekli őket, hogy amit most élnek és felélnek, azt a gyermekeiktől és azok gyermekeitől lopják el!

De miért van az, hogy a magyar (ez a magyar, a mi magyarok) nem akar olyan lenni, mint a zsidók, hogy olyan szeretne lenni, mint a többi mellette vagy tőle távol élő – s akár halszagú–  európai nép? Miért(?)! Milyen belső vagy külső erők, sorsok, milyen egyszeri és megismételhetetlen tulajdonságok, sértettségek teszik a magyart mássá, másokká? (Okossá, azt azért nem!)
Dacossá!
De legyen így is sok és remélem sokk is e néhány kérdésem! Én nem fogok a magyarok –nemzeti – gyermekkorában kutakodni! S csak még egy kérdés: Volt régen az a történet  – persze, mint narratíva még jobban hangzik–, hogy azért ilyen szomorú ez a nemzet, mert nincsenek az apák, mert valakik – kik, hát az anyák!– elküldték őket a háborúkba meghalni. És nincs, aki felnevelje a gyermekeket. De ez már nincs. Most vannak apák, már több nemzedékük. De akkor mitől ilyen szomorú még mindig a magyar, miért kompenzál (közpénzel) még mindig? Miért?

Sok volt, sőt hosszú a bevezetés, lesz ígyen ilyen a befejezés is, bár ezt sajnos nem látom, hogy ilyen lesz, de ez sem nem a zsidók kérdése, és sem nem a határon túliak ügye, csakis a (z adófizető) magyarok problémája. Röviden. A magyar állam, a magyar nép és nemzet bukott meg, okosok, nem az ellenzék. És ez alapjában már nem is gazdasági kérdés.

Nem.
És ez is az én nyelvem, ez is az én kultúrám, az én szégyenem.

És lesz ennek egy vége - így is, úgy is -, meg ennek az én írásomnak is, hadd álljak elő itt utoljára a kedvenceimmel, az értelmiséggel (de helyesebb így: -giekkel!), akikhez, de ne gondoljátok, tartozónak nem tartom magam! Ennek igényére soha nem volt jele egyikünk részéről sem. Nem. De. A mezők kölcsönhatása nagyon fontos lesz; (...) két tükör között ide-oda verődve a fény folyton találkozik az atomokkal, és újra és újra az atomok ilyenkor hajlamosak abba az irányba és olyan fajta fényt kibocsátani, amilyennel már éppen találkoznak; és ez egy ilyen önerősítő folyamat; (...) és ez elég pontosan egy színű, elég pontosan egy irányba mehet és emiatt erős; hiába összességében nem erős, de egy kicsi térszög irányába megy az energia, ezért abban a térszögben jelentős lehet a fényerő. (Kiss Tamás, ELTE Atomcsill, 2015)

És az lett. Az értelmiség nem a sötétség felszámolása irányába ment el, hanem a fény felé!

(Ne sajnáljatok, aggódjatok, nem lesz kevesebb értelmiségi barátom!)

 Most kimegyek az országból. Hiányozni fog a növényeknek - mondja egy nő -, mondom, köszönöm,  ezzel számolnom kell.

Pest-Buda 2022. április 15.

„hagyta, hogy a másik kibeszélje magából”*

• Enyhít rajtunk a cselekvés igéri Sütő András Anyám könnyű álmot ígér - Engedjétek hozzám jönni a szavakat című regényében habár ebben nem vagyok annyira biztos hogy ezt annak lehetne nevezni bár ha azt nézzük hogy ma már bármit lehet regénynek nevezni akkor csak annyit kell odaképzelnünk hogy Sütő András jól megelőzte a korát s akkor nem is olyan különleges hogy egy regényből csak úgy ni kiüzenget nekünk hogy enyhít rajtunk a cselekvés illetve zár be minket is dicső utódokat akik és keresek egy olyan képet amiben Sütő kucsmában van tudjuk naná szláv eredetű szörmesapka amúgy de még románul is cușmă mert van a fejemben egy ilyen kép hogy mi valakik egy valaholnak a valakijei akik még úgy is szeretnék érezni és éreztetni is ha nem is mondjuk ha nem mondjuk is mint a verset kell de mindannyian ennek a Sütőnek a kucsmája alól bújtunk elő és lehet ez a kép csak az én fejemben van és ő az aki bezár minket ezekbe a szavakba enyhít rajtunk a cselekvés mert a gondolatok nem enyhitenek hisz épp a bezárt gondolatok ami ellen kellene a cselekvés mert Sütő András világa ez a lapos is ami a betűké meg az a kerek na jó legyek érthetőbb az a holisztikus is ami az élőké annyira kaotikus hogy minden egyes pillanatában ahogy mennek hozzá a szavak mert ki merné megállítani vagy tán egyenesen visszavonni azokat a szavakat melyek csak úgy szállítják neki a megtörtént vagy a még csak meg sem tervezett ki sem gondolt cselekvéseket és azokat a mítikus gócokat ez a Sütő mint a forgószél rendezi valamilyen írásos műfajokba mert hát ő akarta hogy azok a szavak menjenek hozzá s akkor azokkal próbálja ő is enyhíteni a cselekevést és persze itt lélegezzenek csak fel nyugodtan a szülőföldjének a mostani és a volt és az eljövendő lakói meg az összes proletárjai meg a többiek is akiket így is vagy akár úgy is vagy egészen máshova de bevonzott az a sok cselekvési lehetőség amit alig kis hiján vagy talán ha multánt írok könnyebb érteni mit akarok már történelemnek nevezünk na egy ilyen történelmi pillanatba csöppenti Krasznahorkai László Floriant a Herscht 07769 című regényében ami szerintem így egy szóban is elmondható: örömirodalom!

*(405.oldal)

Herscht 07769
Krasznahorkai László
MAGVETŐ KFT.
424. o. 5999 Ft

Anyám könnyű álmot ígér, utolsó antikváriumi ismert ár 490 Ft. 

 

A termő dinamika sokadik tétlensége

– avagy egy hiányzó utcanévtábláról –

Azon gondolkodom, mert csak ezt kell mondanom, másként én sem tehetek, hogy lehetne-e akár több felvezető gondolat is egy ilyen könyvről, bár az sem igaz, hogy ez az irás csak a könyvről fog szólni.

Hetek óta gondolkodom azon, ki irta meg azt a jelenetet ott bent a paradicsomban; mert lennie kellett valakinek, egy külső személynek, aki csak megfigyelte a történteket, aki valamennyire tárgyilagosan és számunkra érthetően írta le, mi történt ott azon a napon vagy abban a pillanatban, amikor mi kiűzettünk, a jóisten meg ott maradt magára az ő általános nagy jóságával meg bölcsességével meg mindentudásával.

Mi meg teljesen jóljártunk; vagy legalábbis az azóta eltelt idő ezt mutatja; sokat meg kellett magunkról tanulnunk, de ez lett az egyetlen járható út számunkra: a minden nap – magunkról szóló – tanulás ideje, az életünk.

Innen van tán ez az elragadtatásunk a történetek iránt, a jó történetek iránt a bölcsőtől az egyetemig vagy talán még azon is túl a házasélettel (az még egy egyetem), az unokákig a kiteljesedett egyetemig: a megértő és megtérő történetek, a kitérő és feltáró történetek, a megértő és a megtagadó történetek iránt; vagy csak az életünket helyettesítő történetek iránt.

Ez – amiről én írok – ez egy rossz történet; nem a szereplők rosszak benne; és nem a háttér, nem a feltételek; semmi: nem a betűk, nem a mondatok, csak úgy lesz benne a rossz; jóból rossz; rosszból jó; s aztán jóból megint rossz.

Reviczky Imre életének egy eseményéről illetve az ő élete, sorsa fölött hozott döntésről.

"Miután véget ért a nyilas uralom Magyarországon Reviczky is kiszabadult és ezredessé léptették elő. A kommunista fordulat után megváltozott a helyzete. Le ugyan nem tartóztatták, de nyugdíjazták (1950-ben), majd indoklás nélkül megfosztották nyugdíjától (1952-ben). Utolsó éveiben egy állami vállalatnál (TÜKER) volt kénytelen szenet lapátolni, noha 75%-os hadirokkanttá volt nyílvánítva. Számos általa megmentett ember igyekezett neki segíteni, mivel azonban külföldön éltek (többnyire Izraelben vagy Romániában) nem sokat tehettek. A Magyarországon élő megmentettjei nem tudtak vagy nem mertek neki segíteni, noha ő és családja teljesen elszegényedtek. Reviczky 1957-ben halt meg, elismerése és ünneplése csak halálát követően kezdődött el. A jeruzsálemi Yad Vashem Intézet 1965-ben kitüntette a Világ Igaza címmel." (http://embermentok.eletmenete.hu/reviczky-imre-0)

Bár az "igaza" helyett a "jámbor"-t jobban szeretem. Ennél részletesebben a fia által megírt könyvben lehet olvasni: Reviczky Ádám: Vesztes háborúk, megnyert csaták. Emlékezés Reviczky Imre ezredesre (Magvető, Budapest, 1985, 776 oldal)

Hogy hány embert mentett meg az ma már mindegy is (hiszen tudjuk, az egy egész életetet mentett meg). De hogy katonai esküjének megfelelően viselkedett a rábízott emberekkel az biztos. És mégis megfosztották nyugdíjától.

Ő volt az az ember, aki ezekben a munkaszolgálatosokban nem többet, de a másik embert látta.

Kosztolányi ir erről nagyon szépen: „Óriás alakú fényképalbumot lapozgatok, melyben Helmar Lerski berlini fényképész nyolcvan arcképet közöl, ünnepien, életnagyság fölötti formában. Nyolcvan arc, nyolcvan lélek. Ismeretlen emberek egytől egyig, nem hírességek, nem mozikirálynők vagy bankigazgatók. A jelenkor nem is kiválogatott vándorai ezek, munkások, munkásnők, akik véletlenül bukkannak ki a homályból. Szóval csak emberek, embertársaim. De érdekelhetnek-e azok, akiket egyáltalán nem ismerek? Úgy látszik, igen. Már több órája bámulom őket, nem bírok betelni velük. Ha ismerőseim fényképeit rakták volna elém, azokat már rég félrelöktem volna, miután megállapítottam, hogy hasonlítanak-e hozzájuk vagy sem. Itt a varázs mélyebb. Ezek nem önmagukhoz hasonlítanak, hanem az élethez. Minden arc mögött titkos arc lüktet, s ez egyre jobban csigázza képzeletemet.”(Kosztolányi Dezső: Nyolcvan ismeretlen fénykép. Pesti Hírlap, 1931. február 8. 5. p.)

A könyvben néhányan egyszerű szavakkal, de talán pont ezért pontosan írják le Reviczky Imre nagybányai tetteit és talán egy kicsit azok hátterét is.
"sem számításból, sem félelemből nem alkudott meg a világgal" (490.o.) , vagy (feleségevel együtt) "számolniok kellett a társadalom és a hivatalos világ megtorlásával;" (464.o.) vagy "mert attól kezdve az emberi bánásmódért nem járt ellenszolgáltatás" (499.o.) vagy "az embereknek ellenszolgáltatás nélkül kell tisztességesnek maradniok" ( 462.o.).
Vagy például ez, nem a hölgyek gyönyörűsége kedvéért segített s nem mert nem meltányolta volna a női szépséget, hanem mert "ő ebben valami szomorú elszántságot látott volna, amellyel önmagukat alázzák meg" (446. o.) akik hozzá mentek segítséget kérni férjeiknek. Vagy, de ez már zárszó is lehetne, bár igazából itt kezdődtek számára a problémák: "nem volt véletlen, amiért minden román és zsidó munkaszolgálatos legendákat őrzött meg nevéről és személyéről." (759.o.) mert ő talán tudta, hogy "a jóság élni fog, mert ezt kívánja a végső igazság" ( 470.o.).
» És ő egy olyan "be nem osztható" odahaza . Ám ő erről hallgatott, talán még szégyellte is tulajdon tragédiáját « (720.o.).

Tehát egy olyan emberről van szó, aki katonatisztként sok ember fölött dönthetett, mint ahogy nyilván tették ezt mások is, ugyancsak katonatisztként. Sok ember sorsa fölött és felől. És ő ezzel minden bizonnyal tisztában is volt.
Ez lehetett volna az oka hogy aztán a háború után, ahelyett hogy előléptették volna, nyugdíjazták majd még attól is megfosztották. A magyarországi normalizálódás olyan jóbi helyzetbe hozta, amit még mindig emberségesen abszolvált? Vagy itt rögtön Závada Pál Egy piaci nap címü regénye jusson eszembe? Vagy Pilinszky János sorai: "A háború – s ebben mérhető igazi borzalma – azzal, hogy véget ért, morális hatását még sokáig érezteti. A szörnyű amoralitás még hosszú időkre „erkölcsi senki földjét” hagy maga után, s sokszor talán épp azoknak a lelkében, akik egyáltalán nem voltak felelősek érte." (Új Ember, 1961. január 29.)

De akárhogy is, Reviczky úgy alakított sorsokat, hogy közben lojális maradt saját magához és ezáltal vált individuumból emberré.
Mi tette őt, mi teszi az embert jóvá? Idilli gyermekkora? Boldog, kiegyensúlyozott gyermekkora? Gyermekkora, ahol a másság napi tény és élmény volt? A nagyváradi katonai iskola? Mitől volt ő más, mitől volt "be nem osztható"?

Lehetett volna az én apám is; valamelyik legalábbis; vagy a Reviczky vagy az ezt Neviddki (a frontra); meg az anyám is; közülük az egyik; mondjuk, aki eltett a "zsidó vagyonból" valamit vagy valamennyit; de nem lett sem az apám sem az anyám, mert még elég gyermekek voltak; de lehettem volna én is valamelyik; de én csak az lettem, aki most itt ül és ezen gondolkodik, hogy hogy lett ez így, magyarok.

Mert mi mindannyian minden egyes cselekedetünkkel az általános és az egyetemes emberi értékek hordozói és képviselői vagyunk ahogy amúgy ezt oly szépen mondjuk is bűneink megbánásakor (gondolattal) szóval, cselekedettel (és mulasztással) is.

De hiszen ez a gondolat sem új és nem is átmeneti jelenség, mert ma már azt is tudjuk, hogy minket sem követ egy "bátrabb, életrevalóbb, alkotásra képesebb és valóban tárgyilagos szellem" akinek átadhatnánk helyünk, mint ahogy azt Vas István remélte 1929-ben a kolozsvári Korunkban.(http://epa.niif.hu/00400/00458/00243/1929_05_4855.html)

Romániai magyarként és főleg nagyváradiként mégis valamelyest nyugodt vagyok, hogy mikor Reviczky Imre sorstalanságáról egykori szülővárosomban tudomást szereznek, segítségére sietnek.
Nagyáradon 1946. március 5-én és 7-én 141-en mentek el és közjegyző előtt tanúsították Reviczky nagybányai emberséges magatartását (705.o.), amit el is küldtek a Magyar Köztársaság Honvédelmi Miniszterének.

És hadd álljon itt Reviczky Ádám könyvéből egy, talán örökérvényű felszólításként: kiemelni a jót! és minő véletlen, ismét előkerül egy román politikus neve is!
"Erdély mintha szerencsésebb lett volna ebben a tekintetben, és ez alighanem Groza Péter érdeme volt. Szerényen, de mertek véleményt mondani; dícsérni is. És nem is volt rossz az a módszer, hogy a sok kín és keserv példájából emelték ki a kivételt, a jót." (702.o.)

Mert itt ezzel nem érhet véget ez a történet. Mert remélem van még ebben annyi fordulat, hogy Nagyváradon is eljön még az ideje hogy utcanév vagy emléktábla stb. tartsa életben emlékét.

Ebben a történetben én az idill keresője vagyok. Ezért ez a kép. Szerzőjét nem ismerem. Teljesen becsületes körülmények között jutottam hozzá. És számomra ez az a svéd idill, mely kimaradt gyermekkoromból.

Legyen ez a levezető gondolatom.
Most ez a külső személy vagyok-e, aki a magyarok cselekedeteiről gondolkodik.

 Sall László

a könnyem ötven árnyalata

a bekövetkezett folytatás a Stayin alive eredeti betűinek és hangjainak felhasználásával

zele fan a tököm

a nemzeti víruság döntése alapján kiterítenek úgyis

de nemcsak a felem hanem a felem is velem

velem tele velem még a telem is

zele fan az orrom ötven árnyalatú takonnyal mintha

zelo fan takarná levegő se ki se be

zele fan a torkom krákogó köhéccsel

telefon másik végén értetlen röhéccsel

zele fan könnyeimmel s minden más nedveimmel

a szoba a lakás fala

konyhában a leves szaga (?)

hogy még mesélni is fala'

a nemzeti víruság döntése alapján kiterítenek úgyis

van időm keresni zsengére éledző testem oltópontjait

megkeményítem magam az úrnak s perlem

mondd hogyan kompenzálod e sok asszonyi szép arcot nem látta szemem e sok elhalasztott

élvezetet eltakarod te is arcod hogy te se láss szépnek elég ez így mire te jó ég mire e sok asszonyi szép hol keresi most bíztató - csiklandó tekintetem

tektonikus harapásaim nyomát látom köröttem minden nőn hogyan gyógyítod majd őket ó mondd uram velem meg csak ne bánkódj

én majd forraló agyvelőm fagyosan izzó cseppjeiben tisztítom testre töltött lelkem

úgyis ez

az ígyis

göte2021-03-30borg

 

Sall László

Globál morál

Nálunk a Jézuska hozza az ajándékokat.

A történet további szereplői: Erik szomszéd, őt, ti,leghűségesebb olvasóim sem ismeritek. Én is alig. Két idegen, ők hozták Eriket. Fiatal pár, lány és fiú. Továbbá Erik rokonai (négyen) és két mentős. És egy másik szomszéd, aki muzulmán.

Tehát, nálunk a Jézuska hozza az ajándékokat, mondta Margitka, ugyanis nekem úgysem lenne annyi pénzem, hogy megvegyem mindazt, amit ő kért (de az is lehet - ez változó - a Télapótól). A biztonság kedvéért még megnézte a pénztárcámat, mennyi pénz van benne, hogy azt majd reggel újra ellenőrizhesse, ha megjött az ajándék…

Az időjárás: a megszokott göteborgihoz képest hideg. A történet második, befejező részében azonban már ismét enyhe, esős.

Táj: ennél fogva enyhén havas, mindenesetre benne van a tél (a Karácsony) ígérete.

Az időpont: este fél tizenegy.

A cselekmény: éppen a Duna tv hatórás híreit nézem az Interneten (az egyszerűség kedvéért maradjunk ennél a változatnál). Néhány napja szélessávú hozzáféréssel rendelkezünk (többek között mondjuk ezért nincs, vagy nem lenne pénzem karácsonyi ajándékokra) !

Ám a híreket nem a hírek kedvéért nézem, igazából apukámnak kapcsoltam be, hátha mondanak valamit Szaddamról...

Az elképzelés, mely családi hagyománnyá nemesült (a meglepetés !!!), hogy a Jézuska nem Karácsony estéjén jön hozzánk, hanem Karácsony estéjének reggelén. Így tudtuk eddig megoldani. Az idén, hogy Margitka "már" nyolcéves felmerült, hogy esetleg a fát díszítsük vele együtt s az ajándékok legyenek továbbra is meglepetés. Aztán ezt mégis elvetettük s maradt a régi bevált: majd segítenek a fiúk, meg apukám meg Jutka s hamar kész leszünk vele. Ez volt az elképzelés.

Jutka elvitte Margitkát lefektetni: olvasott neki s majd egyszer csak elaludtak. Margitka szerint én is le kellett volna feküdjek legkésőbb tízkor, hogy ne zavarjam a jézuskajárást... Az óra tehát fél tizenegy volt, a fiúk is ágyban már, az elképzelés szerint majd jönnek, már apu is alszik, ő is azonban majd jön, ha vége a híreknek, addigra Margitka is elalszik, amikor is egyszer csak:

- Helvete, mondom (ez annyit tesz: az ördögbe is, de szó szerint meg annyit, hogy pokol, ugyanis a svédek protestánsok - lutheránusok - s ők ha káromkodnak, akkor ők tőlem - tőlünk - katolikusoktól eltérően, ők nem felfelé, hanem lefelé káromkodnak: nem a fennvalót, hanem a lentit hívják "segítségül"). Helvete, szólal meg bennem egy hang, mintegy válaszul arra a két csengetésre, mely a bejárati ajtón keresztül mintegy a külvilág kiáltását hozza be a lakásba. Helvete, mondom s rohanok az ajtóhoz, hogy kinyissam s kinézzek, ki az, aki ilyenkor csenget be hozzánk, ráadásul kettőt, jó hosszan. Gondolom, már oda minden, Margitka, ha már el is aludt volna, erre biztos megint felébred ! Mikor alszik el ismét, mikor lesz ebből karácsonyfadíszítés ! Hozzánk valóban a Jézuska hozza majd, gondolom, de nem csak az ajándékot, még a fát is díszítheti, én már alig birok ébren lenni!

Kinézek, ott van Erik, ő csenget. Előfordult már máskor is, hogy becsengetett, mert nem tudta a kódot, amivel a lépcsőház ajtaját nyitja, máskor meg igen erősen ittas volt s haza kellett kísérni. De hogy Eriknek hívják, nem tudtam. Most is igen ittas volt. Az első pillanatban azt hittem, csak véletlenül csengetett épp hozzánk, s mikor beeresztettem a lépcsőházba a kaputelefon gombjának megnyomásával, vissza is akartam húzódni az előszobába, de akkor láttam meg a két fiatalt, akik csak annyit mondtak, elvesztette a kulcsait ! Az eset, Erik este, a klasszikus. Már legalább két napja volt távol lakásától, s nem találja a kulcsait, de hazatalált. Útközben elesett valahol s ez a fiatal pár talált rája. Elkísérték idáig s most tőlem várnak segítséget: telefonálhatnak-e. Kihoztam a hordozható telefont (ez a rendes hálózati telefonnak egy dróttalanított változata, igen praktikus) s felhívták a szolgálatos házmestert: kellene egy ajtónyitás: nyema problema, megadtuk a számomat, s néhány perc múlva telefonált egy lakatos, pár perc múlva itt van, hány zár van bezárva, mind a kettő, a biztonsági is ? 1800 korona (kb. 200 euro). Készpénzben s előre fizetve. Hát Eriknek a bukszája is elveszett s ez mégiscsak sok pénz, majd telefonáljon még, mondjuk, meggondoljuk ! Kérdezgetjük Eriket, hátha kiderül van-e még másnak is kulcsa a lakásához, nincs ! Eközben az ifjú hölgy elment a kocsmába, megnézni, nem maradt-e ott Erik kulcsa. Nem. Tovább tanakodunk, telefonál a lakatos, köszönjük, nincs pénz !

Nincs megoldás ! Közben a fiatal férfi bátorítja Eriket, semmi baj, majd találunk megoldást. Eriknek kezd fájni a gyomra, de annyira, hogy már alig bírja magát tartani. Mondom, lent a pincében van egy WC, hozom a kulcsot, ha kellene hánynia vagy ehhez hasonló. Erik közben mond egy-két dolgot. Próbálunk utánakérdezni, hátha találunk egy világos, tiszta összefüggő foltot az agyában, ahol megtaláljuk a kulcsot. Nem.

De most jön a másik szomszéd, Erik szomszédja, egy emeleten laknak. Aj, aj, aj már megint, Erik. Most tudom meg, hogy Eriknek hívják, meg azt is, hogy híres focista volt, meg játékvezető. Csak néhány éve iszik, mióta elvesztette feleségét. Még egyszer elmondjuk, amit eddig tudtunk, összefoglaljuk, s akkor a szomszéd azt mondja, telefonáljunk Ullanak. Tudod, mondja, Ulla meg Ove. Erik elhunyt feleségének nővére. Nem, mondja, Erik, ők nem is akarnak hallani rólam, nem lehet, nekik különben sincs kulcsuk, nem !

S ismét fáj Erik gyomra, könyörög, segítsünk rajta. A fiatal férfi, nyugtatja, segítünk. Dehogy, nem segít senki, mondja Erik ! Tudom, mit fogok csinálni, mosolyodik el Erik, megkérek valakit, vigyen el a pokolba ! (Na, ugye, mit mondtam nektek ?!) Ez már nekem is sok volt, s beleszóltam, ha bárki is tudná, hogyan lehet oda eljutni, már túl sokan lennének ott s neked úgysem jutna ott hely ! Ez nem nagyon tetszett neki, de rögtön másról beszéltünk már s a szomszéd elment, megpróbálja felhívni Ullat. Hozott egy banánt is, hátha attól elmúlik Erik gyomorfájása. Erik hajthatatlan, nem kéri.

Közben telt az idő, ott álltunk a lépcsőn, Erik már le is ült, eddig a fűtőtestnek támaszkodott, bementem, kihoztam egy olyan sátoralját, illetve hálózsák-aljat, ezt Erik alá tettük, ne a hideg kőlépcsőn üljön. Telt az idő, s lassan megtelt a lépcsőház is, mert közben megjöttek Erik rokonai is, négyen. Épp kilencen voltunk már a lépcsőházban. A család férfi tagjai, igen rossz szemekkel néztek Erikre, ő meg szegény örült ezeknek az embereknek, ennyi ismeretlen után néhány ismerős, talán mégiscsak barátságos arcot láthat. A férfiak rögtön cselekedni akartak, hol esett el Erik, hátha ott a kulcs, hozzak egy elemlámpát, menjünk nézzük meg. Sajnos nincs lámpám, nem baj, elmentek azok lámpa nélkül is. Elvitték a fiatal párt, mutassák meg, hol találták Eriket. Elköszöntem tőlük, (mintha tudtam volna, soha nem látom már őket) megköszöntem (én, mit köszöntem én meg ?), hogy segítettek s boldog karácsonyt kívántam nekik (talán lépcsőházigazdai minőségemben ?) !

A társaság egyik hölgytagja átvette az irányítást, az egészségügyben dolgozhatott, tapogatta Eriket, hol fáj, mit kell tenni: kórházba mégy Erik! Elkérte a telefonomat vagy odaadtam s már hívtuk is a 112-t (én tárcsáztam, ő pedig beszélt). Igen hamar jelentkeztek s a hölgy pár perc alatt el is intézte; úgy tűnt, a sok leépítés és takarékoskodások ellenére is, még mindig működik a svéd jóléti mechanizmus, máris jön a mentő, pár perc. Hova ? Karácsony estéje utca 14 (ezt ti, leghűségesebb olvasóim, ugye tudtátok ?). Hát nem jött. Ehelyett telefonált a központos hölgy s kérdezte, hogy van Erik, mert mégsem talált autót, de talán most, most már néhány perc múlva, fáj-e még neki, mondtam, fáj, hullámokban jön, most megint.

Megjött a társaság férfi tagozata ismét, kulcsot nem találtak. Ők most már percenként nyitották ki az ajtót, Erik minden alkalommal tiltakozott, hideg van, de ők annyira aggódtak s remélték minden percben, hogy megjön már az a mentő. S ekkor, két ilyen ajtónyitás közt, mindenki Eriket nézi, háttal az ajtónak, csak Erik lát ki igazán meg én, én ugyanis mögötte állok a lépcsőn s akkor azt mondja Erik, teljesen józanul, ezt még én is el tudnám vezetni ! Mindenki odapillant, megjött a mentő, elég volt már ebből a megaláztatásból, s még ők is elkapják: egy motor volt, egy mozgássérült háromkerekű kis járműve (járó-műve) ! Mindenki felkacagott s ekkor Erik megint elkezdte, nagyon fájt neki, a hölgyek már rábeszélték, hogy a mellkasa is fáj, ő meg rájuk hagyta, ők jobban tudják, s akkor a hölgyek mondták, nem lesz ennek jó vége, Erik, nem, mondta Erik, nem szabad többé oda menj, ígérd meg, de ígéret nem nagyon jött, valami morgás, amit a hölgyek jó jelnek vettek s akkor megjött a mentő. Kikísérték Eriket, mondtam vigye magával a kabátom, amit ráterítettem, nem kell, jó meleg pokrócuk, plédjük van ezeknek a mentőben.

Erik ráfeküdt az ágyra, nyögött, a mentősök kérdezték, mi a baja, a hölgy -aki egészségügyben dolgozhatott az- próbálta mondani, de a mentősök rákérdeztek, jó-jó, de mit mondjanak majd bent a kórházban, ha ott megkérdezik tőlük ? Eközben az egyik mentős egy jólirányzott mozdulattal megnyomta Erik gyomrát, (nyögés) gyomor, mondta a másiknak s már nyugodtabban csomagolták, tették-vették Eriket. Adatokat is kérdeztek, megtudtam, Erik 72 töltötte december elsején.

Már nem vártam meg, hogy elmenjenek, elköszöntem (megköszöntem, hogy segítettek) s bementem.

Már mindenki aludt. Épp elmúlt éjfél. Jutkát megpróbáltam felébreszteni, nem ment. Apukámat már nem is próbáltam. A fiukat sem.

Egyedül láttam a fának. Néhány óra alatt meg is volt. Akkor kimentem, elszívtam egy cigarettát, a pincébe készültem igazából egy hosszabbítóért, s lám már enyhült is az idő, ahogy ígértem.

Margitkának, akinek az egész díszítés készült, nagyon tetszett a fa. Meg az ajándék is. El is felejtette megnézni, megvan-e még a pénz a pénztárcámban ...

Göteborg

2003.12.25.