Sall László

húsvértezett jelen

Füst.

Pont ilyen ez, mint a címe: füst, nem lehet megfogni. Nincs rajta fogás (Füst, pedig szép könyv), füst, ami mindent átjár. Mindenemet. De hát ki vagyok én, hogy minősítsek egy ilyen írást, na lehet még erre is választ kapok e munkám közben – szembenézés! – és akkor meg még jobb, hogy van ez a könyv! És ahogy a füst atomjai, ugyanúgy minden emberi sors egyedi, de mégis magában hordozza az egyetemes emberit. Átjár.

És itt máris köszönetemet fejezném ki a kolozsvári Minerva Művelődési Egyesületnek meg magának a kiadónak is, akik közösen jegyzik a megjelentetést, ám sajnos egyikük honlapján sincs ember, aki névvel vállalná ezt a dicséretes teljesítményt.

Habár ma már azt hinnénk, hogy mindent tudunk erről az időszakról, ezekről a „tettekről” (több eufemizmust kár lenne erre pazarolni és nem is vagyok hajlandó elfogadni), mégis szolgál újdonságokkal ez a magyar történelem egyik legsötétebb periódusának leírása.

Leírás és megírás

Már ez is két dimenzió.

És főleg, hogy mi lenne egy ilyen írás műfaja. És főleg lehet-e erről egyáltalán ma írni. És ha igen, szabad-e és ha igen, kell-e a mai szemünkkel, eszünkkel ezekről az embertelenségekről gondolkodni. Elmélkedni. Vagy csak kiabálni volna szabad még ma is, ordítani.

Tibori Szabó Zoltán ihletett és alapos utószavában oldalakat szán annak, hogy elhitesse velünk azt, hogy Kohn Ottó ügyvéd Kornis Ottó néven (1911-1949) milyen jó és sikeres színpadi szerző volt Kolozsváron még pont a II. világháború kitörése előtt. Ugyanakkor, és ennek valóban van szolgálati közlemény értéke, hogy a romániai magyar irodalmi kánonból mennyire kimaradt! Azaz megkerülhető volt, ki lehetett hagyni: és ha már igen, akkor ki is hagyták. Ez azt is jelenti, hogy a magyar baloldali hagyomány nem volt hajlandó felvenni történelemképébe ezt a szenvedéstörténetet, úgy gondolták, jobb lesz az új érát e nélkül elkezdeni élni és megírni is.
Kornis Ottó Füst könyve először 1945-ben jelent meg (Guttmann Edit borítójával). Íly módon nyilván elvitathatatlan az elsősége a romániai magyar irodalomban a megjelenést illetően.
Itt érdemes talán feltenni a kérdést, mi lett azokkal az emlékezésekkel, amelyeket nem ilyen irodalmi képességekkel megáldott sorstársai meséltek el?

Tibori Szabó Zoltán nemcsak az utószót jegyzi, hanem a kiadás sajtó alá rendezését is vállalta. Itt van néhány észrevételem, amiket jobb minél hamarabb letudni. Nincs feltüntetve, hogy a mostani kiadás szöveghűen közli-e az eredetit, mert az újraközlés során azt a néhány nyilvánvaló hibát ki kellett volna javítani, vagy ezek a hibák esetleg a szkennelés vagy éppen a szöveggondozás során kerültek be.

Például az előszót író Erdélyi Lajos, ő is holokauszt-túlélő és Kornis lágertársa „hideg krematórium”-nak (5.oldal) nevezi Dörnhaut, míg Kornisnál „Száraz krematórium” (223.o.).

Vagy. A „ Blockältester”-t legalább kétszer is „blockalältester”-ként használja (92. és 95.o.).
Ezeket talán érdemes lenne – mert remélem, hogy lesz – a következő kiadásig tisztázni!

De talán kezdjem ismét vagy újra ott, hogy mi ennek az írásnak a műfaja. Szemtanú vagy emlékező vagy csak egyszerűen holokauszt-irodalom. Talán ez mond el a legtöbbet arról, mi kezdhető egy ilyen történettel, hogyan kezdjünk neki az olvasásnak. Mit kezdhet a szerző egy ilyen történettel. Nyilván, hogy ő a főszereplője, de egy minden választási lehetőségétől megfosztott alany – lény – nevezhető-e még szereplőnek s főleg főszereplőnek, még ha saját történetét meséli is el?
Az eleje jól indul. Hősünk a kolozsvári gettó zsidó rendőrségének egyik tagja, éppen a következő, a negyedik transzportot beszélik meg. Normalitás a hétköznapokban! Ám ennek már ő is tagja lesz. A többi már történelem. Ezt ma már mindenki ismeri, tudja. Főleg és az utószónak köszönhetően ma már még többet is. Tibori Szabó Zoltán impozáns mennyiségű jegyzeteiből látjuk, van mit tudni, például arról is, mit tudtak a kolozsvári/erdélyi zsidók elhurcolásáról a szomszédok, a rokonok, a munkatársak, az egyvárosbeliek.

Semmit. Azonban ennél azért mégis valamivel többet, hiszen a zsidók jogfosztása nem egyik napról a másikra történt, következett be. Aztán a jogfosztásnak már csak úgymond természetes, azaz elfogadható közvetkezménye lett a vagyoni elkobzás is. És azt is tudjuk, hogy a zsidóvagyon utáni hajszanyomozás még júliusban is folyik (amikor már rég elszállították a zsidókat). Ez is olvasható a jegyzetekben (meg ha valaki korábban nem olvasta volna például Katona Béla Várad a viharban c. – 1946, Nagyvárad – könyvében is).
Azonban látom, én is elkalandozom. Hamarosan már saját írásomhoz is lábjegyzeteket kell készítsek (a könyv olvasása közben 60 helyet jelöltem meg, hogy ezekről feltétlenül kell majd írnom, ámde már most belátom, ez egyrészt lehetetlen elvárás lenne, hogy mások kizárólag az én metszésem alapján ismerkedjenek meg a szövegtesttel, másrészt meg van legalább két olyan szempont, amikre feltétlenül szeretném felhívni a figyelmet). Sajnos, olyan átfogó és máig olyan kibeszéletlen ez a téma, hogy például és csak hogy ne felejtsem el miről is írok most – talán – recenziót: Kornis Ottó Füst, 1945 (2019) könyvéről.
És akkor már megint megakadok a két dátumnál. Kornis a kortársainak írta? Azoknak, akik tényleg nem tudtak semmit vagy nem akartak tudni semmit? Mert annyira felfoghatatlan volt az, ami velük történt és amiről most egy saját városbelijük, egy munkatársuk, egy rokonuk, a szomszédjuk ír?
Mert annyira felfoghatatlan, annyira érthetetlen, annyira hihetetlen?
„Kolozsváron 400 zsidó üzletre nem kevesebb mint 1500 igénylő tart számot” (Ellenzék, 1944. május 16.) (a Füst Utószavának jegyzeteiből, 293. o.)

De, mi van ha ezt Kornis egyenesen nekünk írta, nekünk 2020-ban olvasóknak? Akik tudjuk, hogy bár felfoghatatlan, érthetetlen, hihetetlen, de mégis megtörtént!
És akkor itt a következő kérdés: szabad-e a mai ismeretünkkel, tudásunkkal szemlélni az akkori Kornis által megfogalmazott szereplőt és annak viszonyulási értékrendjét?

Cigány vs német

Ebből a könyvből is hamar kiderül, hogy a fegyelmet a különböző táborokban a németek milyen módszerekkel tartották fenn. A legtöbb esetben hatásosan, az emberi hatalmi alá-fölérendeltségi viszonyokat és az előítéletessséget is élére állítva (második fejezet: Az auschwitzi iskola). Kornis megtudja egy társától, kik ezek a cigányok, akik őket fegyelmezik: „Ezek itt Némethon cigányjai. Alegacsonyrendű faj, akárcsak mi, zsidók.” (55.o.) Ráadásul ez később, egy másik táborban (Krupp) azzá változik, hogy a lengyel (zsidó) Lagerältester megtiltja a magyar nyelv („Zigenuersprache”) használatát! Ezt tudjuk máshonnan is, hogy a lengyel zsidók lenézték a magyarokat, nem tudták elhinni és elképzelni sem, hogy ezek tétlenül vártak sorsuk bekövetkeztére. Persze, ma már egy kicsivel árnyaltabb a kép, hiszen azt is tudjuk, hogy fiatal cionistáknak igenis voltak akcióik, amik keretében például Romániába is mentettek Magyarországról zsidókat. Bővebben Dávid Gur - Grósz Endre (1926-2017) Együtt az ár ellen (2016) könyvében.

Ugyanakkor, Kornis a németekre többnyire megértő szemmel tekint és hajlamos inkább a pozitívumokat felfedezni tájban, emberekben egyaránt. Nyilván ez is a túlélési reflexek egyike, hogy a pokolban is valamiféle kapaszkodót, valami pozitívat kell, lehessen látni.

Aztán az utolsó fejezetben (Halotti kommandó) egy mondat erejéig megjelenik egy regénynyi konfliktus. 1945. áprilisa van már és Kornis látja, tudja, az SS-ek is félhetnek. Hogyan fognak ezek az emberek az utolsó pillanatban viselkedni? Dörnhaut a háború legvégén, 1945. május 8-9.-én szabadította fel a Vörös Hadsereg.

Felvértezve

Hogyan olvassuk tehát ma ezt a könyvet? És miért nem olvashatjuk a többit is, amelyeket Tibori Szabó Zoltán is felsorol az utószavában. És amiket ő sem említ, de hozzájárulhatnának a mai nemzedék jobb önképéhez. Nincsenek kollektív bűnök persze, de kollektív felelősség az kell legyen. Vagy miért van az, hogy Randolph L. Braham könyve Az észak-erdélyi holokauszt földrajzi enciklopédiája nincsen. A kiadónál véglegesen elfogyott, nem rendelhető! Miért van az, hogy ma sincs egy romániai magyar tudásközpont a holokausztról? És nem egy, hanem minden olyan városban ahol gettókat állítottak fel a magyar közigazgatás ideje alatt – ahonnan és ma már tudjuk – a magyar zsidók többségét megsemmisítő táborokba vitték. Ahol még a halálhoz való joguktól is megfosztották őket.

Füst.

Kornis Ottó: Füst

Mentor könyvek kiadó

Minerva Művelődési Egyesület

Marosvásárhely - Kolozsvár, 2019
Borító: Birtalan Kölök Zsolt