SALL LÁSZLÓ
MAGUNK ÁLTAL HOMÁLYOSAN

„Sok bűnt és hibát képtelenség lesz elkövetni, egyszerűen mert névtelenek, tehát elképzelhetetlenek lesznek.” „A  történelmet már újraírták, a múlt irodalmának töredékei azonban itt-ott fennmaradtak, tökéletlenül cenzúrázva (…)” (George Orwell: 1984)

A történelmet egyénként éljük meg, de tömegként alkotjuk. Jelenünk megértésének egyik nélkülözhetetlen alapja a múlt feltárása, vagy az arra tett kísérletek és az ott/abban lezajlott folyamatok elemzése. Az 1947 pont ezért egy nagyon jól megírt történet  – mondjuk – a visszatért (idejét ki nem élt) idő története.
1963-ban két éves vagyok. A szüleim 29 (Katalin) és 34 (Pál). Ebben az évben közli Edward Lorenz dolgozatát az elméletéről, hogy egy tengeri sirály (később és máshol pillangó) szárnycsapása megváltoztatja az időjárást. Ezzel az állítással aztán ő maga is megváltoztatja a  világ alakulását, de legalábbis az emberi gondolkodásnak új teret enged. Szavakról és az időről szól ez a könyv. Vagy, ahogy John Lukács még pontosabban fogalmaz: a szellem behatol az események szerkezetébe – vagy más szavakkal: hogy ami történik, elválaszthatatlan attól, amit az emberek történni vélnek” (Egy eredendő bűnös vallomásai).

Elisabeth Åsbrink a  regényidőről szóló időregényében pont ezt a technikát használja. Hónapról hónapra követi nyomon az 1947-es évet. Történelmi jelentőségű eseményekről, tényekről, személyekről, egyéniségekről, helyszínekről ír. Tárgyalásokról, birodalmak összeomlásáról, a világ újrafelosztásáról, népek egymásra és magukra találásáról és a második világháború utáni világrend megalapozásának kísérletéről. És emberi sorsokról. És néha az időről is, az időt hordozó, a gazdát cserélő kar- és zsebórák formájában is. Az idő ellenőrzésének kényszeredett formájáról. És a zsidók létbizonytalanságáról. És szó van egy könyvről – melyet épp ebben az évben ír alkotója – az 1984-ről. És van benne szó egy gyermekről: „És itt van valahol az apám.” (90. oldal). És szó van az európai szélsőjobboldal svéd szereplőiről, akik aktívan vettek részt a második világháború utáni fasiszta és náci ideológiák és szervezeteik életben tartásában. És szól ez a könyv az időben való létezésről. Kortársunk a múlt. Hány fajta hasonlat, metafora, példa fér még el nyelvünkben, gondolkodásunkban, mely arról szól, miért ne foglalkozzunk a múlttal? Hogy ne foglalkozzunk azzal, amit ma tudunk a múltról. Amit a múltból megtanulva a jelenről tudunk. Korábban úgy gondoltuk, tudtuk kik csinálták a  történelmet. Ma egyre inkább látjuk – s egyszer majd be is talán –, hogy a történelem az egyszerre, ám igazából megszámlálhatatlan okból ható szándékok, akaratok, célok és emberi álmok összessége. Nem kell tengeri sirálynak lennünk ahhoz, hogy befolyásolhassuk az életünket. Kérdés azonban, hogy vannak-e szavaink mindenre, ami a mostban történik, vagy amiről a mostban kellene beszélni és amikkel szót kellene értenünk a múltról? Ha legalább szavakat találunk arra, ami most történik, és ki is merjük mondani, jobb lesz a világ nekünk is és azoknak is, akik minket követnek majd. Mert minél többen írják meg (hatolnak be az események szerkezetébe), a történelem annál jobban közelít majd a valósághoz. Mindenkinek kötelessége megírni, és ha kell, újraírni a  történelmet az újabb kutatások fényében. Vagy ahogy ezt most Elisabeth Åsbrink megtette, a kor tengernyi irodalmában elmerülve feltárni az eseményeket. A könyv erőssége, hogy a szerző nem nevez meg és nem azonosul az áldozatokkal, és mindentudóként felelősségre sem von embereket. Az ő főszereplője maga, a történelem nevében embertársainkon elkövetett embertelenség okozta fájdalom. És itt van valahol az apám. A  könyv körülbelül felénél, A  napok és a halál címmel önálló fejezetet kap a  magyarországi ismeretlen nagyapa és családjának élete. Az élvezetes pergő zsurnalisztikai vagy talán esszéjellegű szövegalkotást néha-néha lírai paszszusok változtatják egyéni perzseléssé: „Nem akarom ezt írni. Állok a zuhogó esőben, állok a zuhogó halálban, a szavak felidézik a halált, a halál felidézi a szavaimat. Apám apátlanságát. Így szól az eső. ” (118.o.) Majd a könyv legutolsó bekezdésében ugyanez történik: „Az erőszak egyik következménye, hogy az előttem élő emberek már nincsenek, az emlékek elpusztultak, s  az univerzumot maguk alá temették a felrobbantott épületek. Örököljük a fájdalmat, örökös áramlás a rendből a rendetlenségbe, és nem lehet visszafordítani. Vannak emlékek, látom őket a sötétben, az esőben. Ők a családom. Sötét a fényben.” (246.o.) Minden vágyunk ellenére az idő nem áll meg.

A történelmet ma is percenként alakítjuk. 2019.-ben 58 éves vagyok, és azt gondolom az 1947 nagyon fontos munka, amely segítheti például a mai – a berlini fal leomlása utáni – nemzedéket is, hogy többet tudjanak meg a kétpólusú Európa kialakulásának okairól. És segíthet mindannyiunknak is, hogy a sok bűnt és hibát legyünk képesek megnevezni és kimondani. A  kérdés csak az, ott folytatjuk-e, ahol tegnap  – vagy mondjuk 1947- ben – abbahagytuk, vagy ma, az azóta elmúlt tapasztalatokkal gazdagodva okosabban cselekszünk, hogy döntéseink minél kevesebb embert sodorjanak újabb végzetes történelmi helyzetekbe.