Sall László

Emberi (h)arcok

May December:

Directed by Todd Haynes.

With Natalie Portman, Chris Tenzis, Charles Melton, Julianne Moore

Azon csodálkozom, hogy csodálkozom (persze mindig az a jó, ha tudom, hogy legalább velem mi térténik:) most csodálkozom! 
Megnéztem ezt a filmet, szinte mindegy is honnan kerültem oda, milyen ajánlatra, de aztán kiderült, tavaly nagy fesztiválokon is jól szerepelt, stb.
Aztán csak (foglalkoztatásbeli önártalmaskodásként!) elolvastam néhány kritikát; magyarul és svédül is; és (itt csodálkoztam) mindenhol meg akarták nekem magyarázni, hogy micsoda elnyomó-mechanizmusokat leplez le a film vagy mutat meg.

Lehet, már túl öreg vagyok ezekhez az új elméletekhez (sőt és egyáltalán csak konzervatív!), de szerintem ez a film csak úgy finoman elmesélte, mennyire nehéz ez a kapcsolat csak semmi idézőjel (na jó, ha a national geographicon -tényleg létezik ez még?- mutatták volna ezt be, senki nem csodálkozna, mindenki értette volna, aha, ilyen vagyis ez a that´s life, az élet!)

Merthogy ez az élet és bennük a kapcsolataink nem egy A-ból a B-be és mosoly a C-ig (ez a C mint cemetery, jó bocs, nincs több vicc!), hanem egy fertő, egy őrület, egy kibírhatatlan katyvasz, de mégiscsak a mienk.

Ne nézzetek filmet, éljetek!

I'm Not There Directed by Todd Haynes.

With Cate Blanchett, Ben Whishaw, Christian Bale, Richard Gere és sokan mások.

„napközben meg tudok változni, felébredek mint egy személy, s mikor lefekszem, tudom, hogy egy másik vagyok, de úgy általában nem tudom, ki vagyok”. Oren Moverman és Todd Haynes forgatókönyvéből 2007-ből.

Azaz, éljetek és nézzetek még filmeket!
„Nobody's ever taught you how to live out on the street” Dalszerző: Bob Dylan, Like A Rolling Stone dalszövegéből.
Mert mégis ez lenne a legtisztességesebb, hogy elfogadjuk, hogy mások életében meg mi vagyunk ez a fertető, egy őrületes, egy kibírhatatlan katyvaszoló, de mégiscsak a mienk az is, és így is.

Ha mindenféle elméletekkel (mechanizmusokkal) megmagyarázzuk tetteink attól még a felelősségünk nem lesz kisebb, kevesebb, és sajnos ezt látom: nem jobb emberek leszünk hanem tanultabbak. És csak azért, mert emberi érzéseink vannak, attól még nem leszünk emberiek, ahhoz más kell. Ahhoz meg kell járni a poklot itt, ebben az életben, hogy nehogy véletlenül magunkkal vigyük a mennyországba, mert ott senki nincs aki értene ehhöz, azaz hozzánk!

Persze ez a nagy kérdés, hogy ki ért hozzánk: mi magunk értünk-e magunkhoz (az is jó ha magunkhoz érünk, persze!). Bánt-e engem hogyan bánok magammal? Mert ha igen, akkor az is érdekelni fog, hogyan bánok másokkal, hogyan érek és hogyan értek másokhoz.

Cate Blanchett mint Bob Dylan valami őrületes! Todd Haynes nevét eddig egyáltalán nem ismertem, ma délig.
Szerintem valami zseniális, erre utaltam az előző filmjénél is korábban ma, a May Decembernél: fergetegesen játszik az idővel, térrel és szerepekkel és van, amit el sem merek mondani, annyira kegyetlenül hangzik, pedig igazat mond, és nagyon elegánsan bevezet egy elfogadó magyarázatot, örökös problémánkra, hogy nem értjük egymást, hiszen „mindenkinek megvan a saját definiciója minden szóra”.

Tudom, többet kellene filmet is néznem, meg élnem, meg ilyenek.
Egy-két filmjét még megnézem annyi biztos.
(és egy árva kritikát nem olvastam most el róla!)

Továbbá van ez a Wonderstruck, 2017

Minél több Todd-filmet nézek, az lesz az érzésem, hogy úgy éljük az életünk, hogy az egy jólcsomagolt segélykiáltás legyen egy palackpostában (amit az élet -itt bizonytalan vagyok hogy a mi életünk-e- óceánjában majd bedobunk kedvünkre valóan), de olyan szerencsétlenül csomagoljuk, vagy vetjük vízbe, hogy meggyőződésünk, illetve már előre tudjuk, hogy ki fogja (sic) azt kifogni! És ha azt már vízre raktuk, mindent meg is tettünk magunkért (mint a kosarában ülő Mózes egykoron, na jó mondjuk, ő feküdt benne, legfennebb vagyis a kosár fenekén).

Vagy, mint amikor egyszercsak minden gondolatunk és nemgondolatunk is megszólal (hasonlat: mint amikor a némamozik után egyszercsak mindenki beszélt a vásznon!!!), kinek van erre a befogadásra kapacitása? Persze az kérdés, hogy csak emiatt jobb szeretnénk-e továbbra is egy némafilmben lenni és minden egyes alkalommal végighallgatni, amint a református egyház (persze biztos valamelyik babtista egyházra gondoltam) orgonistája szabadidejében -de jó fizetésért- elhúzza a nótánk (persze az is lehetne egy opció, hogy a nők tán, elhúzzák amink van).

De ilyen egynyomtávúak vagyunk mi magunk is a magunk keresésében: egy nyomot követünk (egy) önmagunkat akarjuk megtalálni (a sokból?), mint amikor az energiával teli, de súlytalan fotonok mindenféle test vonzásába kerülnek és lökődnek tovább saját végtelenségükről mit sem tudva.

Todd Haynesnél ismét előkerül egy levél (biztos valamelyik korábbi életében postás volt), egy igazi, fizikailag is kézzel papírra vetett levél és itt is felolvassák azt: most itt, ha lehet még durvább, vagy használjak nagyobb szavakat, jelentésesebb adagolásban, mert a címzett megsüketült, tehát nem hallja a levelet, csak olvassa (de hagyjuk, pedig ez szerintem jó nyom!)!

És a modell építése itt még nagyobb jelentéssel vagy magával a jelentéssel bír majd, mert vagy ahogy a mi életünk is akaratlanul is egy modellé válik és azt mások koppintják majd le és lesz modell az ő életük is, mígcsak nem tisztul az is egy fotonná (de innen már könnyen lehet követni, mit is akarok -hiszen ez az, a művészet a valóság rekonstruálása!-) (de erről még ha Nagyáradon találkozunk szívesen beszélek még egy órát, vagy felet egy feles mellett!).

És igen, hála a jó istennek, ez a film sem mond el semmit a korról, sem az akkoriról sem a mostaniról, csak a kortalan emberről, legyünk ezért hálásak neki!

A zenéről feltétlenül meg kell még szólalnom: a straussi Zarathustrat itt Eumir Deodato Almeida pop (jazz) instrumentális előadásában halljuk és ugyanígy David Bowie Space Oddity-ját a Langley school music project előadásában: lám a modell megvalósulása!

És még azt, de ez tényleg csak a sokadik utóirat lesz itt, hogy itt Todd kimondja, értsük már meg, senki nem hibás azért, milyen az életünk: a bizonytalansági állandó minden létező életében jelentős, de a határozatlanság annál inkább elhanyagolható, minél jobban magunk vagyunk és kedvünkre valóan (bocs, nagyot mondtam).

Superstar: The Karen Carpenter Story, 1987

Karen Carpenter's battle with anorexia nervosa and the cultural influence of the Carpenters in the 70s

Na végre ez engem is megérintett,
vagy hogy lehet ezt mondani, rosszul esik az élettől, akitől én oly sokat vártam, várok.
A Carpenters még akkor volt/lett a kedvencem, amikor én még nem tudtam, hogy ők kicsodák, azt meg főleg nem hogy ők is asztalosok voltak, azt én már tudtam akkor, hogy az én apám az, de angolul semmit sem értettem, de Karen hangja és Richard zenéje teljesen elvarázsoltak. Persze gondolom őket is Göczey Zsuzsa vagy Komjáthy György (jé most látom még él, 90 éves, aki tudja, adja át neki szívélyes üdvözletem!) műsorában hallhattam.

Aztán engem is elfoglalt a felnőtté válás láza, egyre kevesebb zenét hallgattam (vagy ha igen akkor Halász Juditot kellett!!!) vagy akkor már inkább Krafwerket meg Einstürzende neubautent, és főleg a Musique Concrète-hez tartozó Pierre Henri Marie Schaeffer-t vagy Pierre Henry-t, ők viszont már meghaltak. Vagy a Bo Kaspers Orkestert.

És akkor most felmerül a számomra ismeretlenből ez a Todd Haynes, megnézek néhány filmjét és el vagyok ájulva, hogy milyen jó(k a filmek), hogy milyen jó(k a színészei, főleg a nők, főleg aki a bob dylant játssza!) és eldöntöm megnézem még ezt az elsők között még 1987-ben elkészített Superstar: The Karen Carpenter Story-t.

Ilyeneket tudnék mondani, hogy gyomorforgató. Mondom is. Meg szívet tépő. De már ez is, hogy ilyeneket lehet mondani, akkor kell is?

Nézve/látva most a filmet, értem én, hogy a Richard (az ÁCS, belső használtra szánt humor!) nem egyezett bele, hogy használják a zenéket; de ettől még egy megveszekedetten zseniális film lett!

És még azt is megbocsátom a filmnek, hogy egy ötvözött kor és kórdokumentum lett.

Ma, amikor többet értek a dalok szövegeiből, többet tudok a korról, de nem biztos, hogy értem is, és egyáltalán tudok a kórról, amiben Karen szenvedett, nagyobb vagy jobb rálátásom van talán a művészet tárgyára, a lélekre (is).

Most búcsúzom a filmek világától, -ból, jó volt veletek, vissza az olvasáshoz!