Linda “Pistol” Badla Nilsson: Ramadan i Solna, liljevalchs.se

 Sall László

A megmaradás dinamikája

– Ki küldött? Munkatársam! – avagy továbbra is szeretek jóban lenni a volt a tanáraimmal, a leendőkkel még jobban ezért rögtön írok ide egy a napokban kelt saját bejegyzést, mint idézetet:

„Elmentem 5 napra Stockholmba de már a második napon igaz Uppsalaban Nagyváradnak neveztem Göteborgot", mert mindig és mindenben ez a megmaradás van. A megmaradás eszménye, s aztán már ideológiája. A megmaradás dinamikája.

1.) Azért megyek kiállításra, hogy megtapasztaljam az országot, amiben élek. Amiért egy másik ember szemébe nézek, amiért adót fizetek. Amiért elolvasom a Svédország imázsa külföldön 2023-ban – A Svéd Intézet éves jelentése, meglehetősen hosszú irást. A jelentésből kiderül, Svédország versenyképessége továbbra is erős, különösen az olyan területeken, mint az innováció, a tehetség és a kompetencia, az éghajlat és a fenntarthatóság, valamint a nemek közötti egyenlőség. „Erős nemzeti márkánk továbbra is alapot ad a dezinformációval szembeni ellenállóképességhez” mondja Madeleine Sjöstedt az Intézet főigazgatója (si.se).

És ez az írásom, nem a félretájékoztatás része!

Ritkán járok Stockholmba. Pedig szeretem, mint minden világvárost, mint minden várost, hol emberek élnek. Otthonom.

Öt múzeumba és egy kiállitásra készültem. Mind sikerült, plusz még az uppsalai Dómtemplom – és ottani két barát, Gombos Márk és Szeles Judit – meglátogatása. Egy hivatalos ám kedves látogatás a Nagykövetségre és Ove Berglund, a legjobb svédországi magyar barátom meglátogatása.

És nem más, mint a rá/ és egymásra utalások irányították útjaim!

Mert mi más a valóság, ha nem az, amit a legkisebb erőkifejtés nélkül tudunk megfogalmazni, meghatározni, ami a legkisebb ellenállás nélkül ír le bennünket. Az ember vágyakozik a világ észlelésére és befogadására, majd bizonyos döntéseket hoz, hogy ne csak azzal legyek elfoglalva, hogy élek.

Ebbe csobbantam bele 5 napra, ebbe a létezésbe.

Nem sorrendben, de valamilyen fűzérbe fogva valahogy így.

Legyen az első – vasárnap az ötödik napon! – ez a Liljevalchs vårsalong (Liljevalch tavaszi szalonja), ami április 21-ig tart nyitva (hétfőnként ingyenes!).

Idén a – biztosra veendő leendő – százezres tömegben már én is benne vagyok, nagy örömömre, két régi göteborgi barátommal, a Révész házaspárral együtt!

Úgy illene, hogy két kép mindent elmond a kiállításról (az már több mint 200 szó), lehet, de akkor már szeretném, hogy rólam is szóljon 1, így lett 3. A tigrises, a szánkós és a vérrel írott.

Kérdezték egy helyen, mivel foglalkozom, magammal! Jó-jó, mondták, de most mondjam: tényleg, nagyon jó, de milyen műfajban: írás és szőrszálhasogatás (három szó)!

A névadó Carl Fredrik Liljevalch jr. (1837–1909).

Az épületet a halála után 1916-ban építették, a hagyományok és a modernitás határán. Ebben a korban az idő még nem volt megérett a funkcionalizmus esztétikájára, de a klasszikus formanyelv visszaszorult és a modern betonkonstrukció hangsúlyossá vált. Tervezője Carl Bergsten volt. Azóta újabb épületrésszel egészült ki. De amit a sztorihoz a legfontosabb tudni, a fiatal (jr.) Liljevalch (erős k-nak ejtendő!) nem szánt pénzt a kortárs képzőművészetek e templomának megépítésére. Ez az összeg úgymond a hagyaték maradékából került elő. A kor híres művészei és egyben Liljevalch barátai járták ki a megvalósulást. A Tavaszi szalont 1921 óta lényegében megszakítások nélkül (egy két háborús év kivételével) megrendezik. Előző év őszéig jelentkezhet bárki, aki 18. életévét betöltötte maximum 5, eddig máshol ki nem állított munkájával. A kiállítandó mű értékét az alkotó szabja meg. Ennek 30% marad a művészeti galériának. https://liljevalchs.se/

Azon gondolkodom, hogy mire jó ez a gondolkodni, hogy ne csak azzal legyek elfoglalva, hogy élek. Azon gondolkodom, mert mi az nekem gondolkodni, hogy az eszmék first vagy az ember first. Mert az evolúció pont ebben az én életemben is zajlik, jó esetben folyik is, és kutya kötelességem felismerni, résztvennni benne és segíteni is. Gondolkodom, de inkább fel sem teszem a kérdést, mi a művészet, mert azt mindenki jobban tudja, mint bárki más, pont mint a szex, de abból is az én szexem és ha, na jó, talán még a szixtuszi kapolnáé, még esetleg.

Olyan sokféle ma már a művészet is. És ezt a háromtagú zsűri, Ashik Zaman, Tawanda Appiah és Peder Fredricson nem csak tudja, de képviseli is!

És akkor nekem is megfogalmazódik ez a kérdés, hogy jó-jó, hogy Isten arcára, de kinek a lelkére (a lelkének a mintájára) teremtett minket? Lehet, hogy a kiállított alkotások (ez a sok kép, a szobrok, ezek a tárgyak), ezek mind ráncok isten általunk megformált arcán? Az alkotás folyamata eme arc karcolása, sebzése? Niklas Brodd „vicces” saját vérével írott AI kódja. Ez?

Házak vázához szokik arcunk (lelkünk kapuja – a szemünk–), de be alig merészkedik a lélekhez, a vágyak megtestesüléséig. Sthlm Tigris, Hedvig Haeger festménye.

Mert mi ma az alkotás (itt tapasztalom, hogy még legalább két-három órányi anyagom van itt kijegyzetelve, de feladom!): szerintem, ami eddig is volt!

Ez a szék, ami egy volt szánkó: funkcionalitását vesztett/cserélt tárgy, ez a művészet. Ez Mariana Ekner alkotása. És ez ott, igen, Pinokkio, egy játék története. És ez ma még inkább így van, ma, amikor az AI segítségével bárki önmaga vágyainak megtestesítője lehet bármilyen művészeti ágban.

És mint a ráncok, e vektorok, oda rántom magam isten képére, e mások által gyártott istenképre, e szépítő és persze szédítő képekre és ettől aztán vagy kisimul arcom vagy felismerhetetlenné, istennel egyarcúvá válok.

2.) Amint írtam, azzal kezdődött, hogy letudjam régi ígereteimhez tartozó adósságaim: Ove, a legjobb svédország magyar barátom, Követség, Múzeumok, kiállítások és akkor persze még az uppsalai szál is, ami Björklingeig ér. 

„Nem lehet több mint évek, de az is egy élet/lenni vidéki saját hazám fővárosában” így írom majd egy közelgő (mondjam így a leendő, ha leend rá időm) versemben.

Mert tényleg így van, aki tudná, m(ik)or jártam itt utoljára, ő hallgat. És akkor lennének ezek a kártyák. Úgynevezett SL-kártyák: Storstockholms Lokaltrafik (azaz Nagy Stockholm helyi közlekedése). Kettő is van, ennek megint biztos volt oka, ha nem is magyarázata. Helyi TÖMEGközlekedése, ugye, hogy legyünk korrektek (én meg a két kártya). Mondom egy ilyen helyen, ahol kérik és adják a jegyeket, hogy legyen szíves, ellenőrizze, mennyi pénz(em) van még a kártyákon. Itt is megtudtam, vidéki vagyok: évek óta, mondja, nem Évák óta? igyekszem legalább oldani, enyhíteni egy göteborgi szóviccel, nem használatosak ezek a kártyák. Le sem tudom olvasni, azt is elvették. Bezúzták. Szétszerelték. Eladták: norvég-, nigér- és szamárIÁba, mondja.

Nincs több viccem.

Csak a tényeket hívom tanúul s mutatom neki a személyi igazolványom: SL itt - s SL ott. Mondom, mi otthon, a családban, nem fizetünk a tömegközlekedésért. A tömeg a nyugvó test energiája. Nyugodtak vagyunk mindketten. Azt mondja, Esterházynál ez sikerült egyszer, legyen elég.

Aztán fizettem – a bakkártyámmal – , mint egy vidéki a fővárosában, a fővárosának.

A nap kiállításai azonban ingyenesek voltak.

Ezt ajánlom másoknak is (külföldieknek), akik nem vidékiek, nekik is: utána olvasni, megszervezni.

A zsidó múzeumban kezdtem: https://judiskamuseet.se/. S azért írom ide a honlapjukat, mert többet tud mint, amit én át tudnék adni. Van szöveg angolul is.

Erre a napra felkészülve indultam. Nem ideológiai elvárásaim voltak, csak tudtam, mit várok el a látogatásoktól. Hogy a múzeumok, intézmények, mit tudnak nyújtani, ahhoz nem voltak elvárásaim. Igyekszem ugyanis mindig az egymegoldás elve és gyakorlata ellen harcolni, de inkább csak annak lenni, hogy mindig van még egy és mindig lehet egy még jobb megoldás is, mint amit én magam elképzeltem. Röviden, abban bízom, munkasságunk előttünk van még.

A Zsidó Múzeum nagyon jó helyen van, az Óvárosban. Ennek azonban történelmi gyökerei vannak. Itt volt korábban egy zsinagóga. Ennek nyomai és néhány berendezése ma is látható, eredeti tárgyak, különböző pincékben, padlásokon talált relikviák. A gyűjtemények a kezdetektől mutatják be a zsidók történelmét. 1775-ben Aaron Isaac, németországi kereskedő és pecsétmetsző kapott letelepedési engedélyt, ami biztosította a szabad vallásgyakorlást is. Korábban, bár nem voltak beutazási korlátozások, de a zsidók át kellett keresztelkedjenek. A kiállítás részleteit – ki-ki befogadóképességének megfelelően – lehet külön-külön is, de egyben is élvezni. És nem véletlen a szóhasználatom! A holokausztnak itt is megvan a nyoma, de a történelmi okoknak köszönhetően itt nem annyira hangsúlyos.

Itt azt hiszem, elmondhatom másképpen néz ki és másképpen kell is kinézzen, egy tel-avivi, egy budapesti és – miért is mondom épp ezt – egy nagyváradi zsidó múzeumnak.

Innen alig pár utcányira áll az Élő történelem fóruma (https://www.levandehistoria.se/) intézménye.

A nap második kiállítása. Itt jegyzem meg, hogy jön velem mindenhova a telefonom, így az egész világ is, mert utólag mindig kéri, ezt meg azt értékeljem, osszam meg stb. és én meg is teszem, pont abban a hitben, hogy ez majd segít másoknak, mint ahogy most nekem, amikor én vagyok másnak mása. Nekem nem segít. Nem értek hozzá vagy nem értem meg, hogy én a melyik végén vagyok, merre van észak-nyugat, mennyi a 400 méter és merre a balra. A többi járókelőt meg sem kérdézhetem, ezek még nem is vidékiek, ezek nem is (bel)földiek. Bár egyszer megtörtént, jót nevettünk!

A svédek közül azonban mindenki kedves, segítőkész. Innen is üzenem nekik, többen is a nap embere címet nyerték el nálam!

Ezt az intézményt – Forum för levande historia – éppen húsz éve alapították azután, hogy Göran Persson, akkori miniszterlnök kezdeményezésére Ezt el kell mondanotok (vagy Meséld el gyermekednek) címmel kiadtak egy kis könyvet az európai holokausztról. Amit azóta is minden évben kiküldenek az általános iskolás korú gyermekek szüleinek. Angolul itt érhető el: https://www.levandehistoria.se/wp-content/uploads/2022/12/om-detta-ma-ni-beratta-engelska.pdf

A kiállítás pedagógus vagy oktató. Három szinten van, de könnyen bejárható, áttekinthető. Én azt hiszem, úgyis mindent tudok már, de érnek meglepetések. A földszinti vagy bejátati szinten van az eddigi két legsikeresebb totalitárius rendszer bemutatása, Németországot és a Szovjetúniót bemutató képekkel, idézetekkel, adatokkal.

Leni Riefenstahlt Wehrmacht uniformisban még nem láttam. Eddig nem jött szembe velem: csinos csípőjén, a háta közepére tolt bőrtáskás pisztollyal.

A pince szinten a gyermekek jogairol szóló kiállítás van, színes, szép, ismét pedagógus/oktató módon kialakított ösvényekkel, játszva a jövőért, gondolom. 1918-ban betiltják a gyermekek ún. szegényaukción való árusítását. Vagy tudod-e ki volt Janusz Korczak (1878 – 1942). 1979-ben betiltják a gyermekbántalmazást.

Az emeleten van a Gyermekek a holokauszt idején/Barn under Förintelsen. Ezt igazából nem tudtam vegignézni, csak átfutottam rajta. Van, amire nem lehet felkészülni és van, amit nem mindig, nem bármikor lehet befogadni!

De amikor már ismét szedtem volna a sátorfámat, hogy odébbálljak, egy félreeső beugróban megtaláltam Per Anger egy egészalakos fotóját: szelfi!

Remek írások vannak róla, itt legyen elég annyi, ő volt Raoul Wallenberg egyik kollégája!

A svéd kormány Per Anger-díjat/priset ad ki minden évben olyan személynek vagy szervezetnek, aki jelentős humanitárius és demokrácia-előmozdító erőfeszítéseket tett hazájában.

Egy üveg alatt ott van Per Anger 1944-es zsebnaptára, lapozható! Gyermekké lettem, mint aki digitális játszótérre talál!

Digitális játszótér talán mégsem, de rengeteg előadás érhető el, programok. Az öt következőt gondoltam itt felsorolni, de legyen csak ez, ami engem nagyon érdekelt volna a Norvégiai holokauszt a második világháború alatt! Betelt! Mondjuk tárgytalan, mert tanároknak tartják.

Igazából erről azt vagy úgy tudom a legrövidebben megfoglamazni, mennyire nehéz a legegyszerűbb demokratikus igénnyel az idegengyűlöletről, a toleranciáról beszélni (a legrosszabb gondolatainkkal is jól kell tudnunk bánni, hogy megszelídüljenek, gondolom).

DE legalább itt is búcsúzóul elmondják, merre menjek tovább, a zöld metróra szálljak, miután elmentem a pirossal két megállót, és már ennyi információtól el is vesztem újra. Vigaszul veszek egy hatalmas szelet csokit az első boltban, – ahogy a világ egyik legszebb pénztárosnője mondja miközben fizetek, mert a mosolyom nem elég! –, hogy még pár óráíg vidám és elégedett legyek! Látja rajtam, gondolom.

3.) Hét élet címmel zajlik az Állami Történelmi Múzeumokhoz tartozó (Sveriges museum om Förintelsen) első kiálllítása. A honlapon (https://museumforintelsen.se/) sok minden megtalálható. Például az a kb 150 percnyi hanganyag, amiben a hét életet mondják el.

A Svéd Holokauszt Múzeum a Svédországhoz kötődő holokauszt-túlélők élettörténeteire, valamint a túlélők tapasztalataira épül. A múzeum a holokauszt emlékét fogja megőrizni és életben tartani.

Az Élő Történelmi Fórum (alig itt fentebb írtam róluk: Forum) 2020 óta gyűjti a holokauszttal és Svédországgal kapcsolatos emlékeket, például tanúvallomásokat, naplókat, tárgyakat és fényképeket. Az összegyűjtött emlékek ennek az új múzeum gyűjteményének részét képezik majd vagyis mostantól.

A kiállításon nem látszik a sietség (2021. március 18-án javasolta a kormány Stefan Löfven alatt a felállítását). A holokauszt és a második világháború a svéd történelem része. A holokauszt emlékének megőrzése nyílt archívum, dokumentáció, oktatás és kutatási lehetőségek révén svéd érdek. A második világháború végén, 1945-ben mintegy 10 000 zsidó menekült érkezett Svédországba. Magukkal hozták a meggyilkolt családtagok, az elveszett közösségek és egy elveszett világ emlékeit. És itt kezdtek új életet. A holokauszt népirtása sok embert érintett. A túlélők nagy része, illetve a második és harmadik generáció Svédországban él vagy élt. 

Lehet ilyen pragmatikusan is megközelíteni egy mai napig tartó traumát, gondolom.

Bár a hely szűkös (ez egyelőre egy ideiglenes helyszín), de ez lehet „hasznos” is, az élmény, bizonyos feltárt, hátrahagyott emlékek szegmentális megélésében.

A szerkesztés egyszerű, a hét ember sorsát követhetjük Svédországba érkezésükig és még itteni életüket is, ami – ettől – kevésbé lesz sorsszerűtlen. A hét sorson át elég jól áttekinthetjük az európai zsidóság és különbözö társnemzeteik meg a kontinens meg a világ történelmét is. Mert gondolom, mindenki számára is fontos történelmünk tudatos elsajátítása.

És itt van a tudósítónak (én) könnyű dolga: a közvetítő részecskék (nyugalmi) tömege nulla, Yang és Mills mértékelméleteinek értelmében. E sorban én is egy nulla vagyok, aki – remélem – közvetítésemmel értéket teremtek máshol.

A megmaradás – utáni vágy – szála megint rám talál. Itt is van egy magyar név: Alice Grosz. És nemcsak könnyű a dolgom, de szerencsém is van! Alice Budapestről jön ugyan, és nem is „túlélőként” 1945-ben, hanem az 1956-os forradalom után, amikor megint fellángol az antiszemitizmus. De a szerencsém nem ér véget, illetve a világ s az abban történtek kicsinységéről, sűrítettségéről (amik cseppet sem apróságok) ismét jelt kapok: Alice Nagyváradon is élt. Lásd, illetve hallgasd: https://www.podbean.com/ep/pb-x8v6d-14b6cb9

De itt még a dinamika sem ér véget, éppen három nappal korábban, a Nagykövetségen említettem Kaszás Veronika kulturális attasénak ezt a kis könyvecskét: Müller, Maria - Kertész, Tomas UNGERSK SKÖNLITTERATUR I SVENSK ÖVERSÄTTNING (azaz Magyar szépirodalom svéd fordításban) 1980-1995.

És itt a kallításon ismét visszaköszönön ez a név: „Tomas Kertész megosztotta szülei történetét a Svéd Holokauszt Múzeummal, kölcsönadva tárgyakat és fényképeket magángyűjteményéből”.
Kertész Tamás Grosz Alice fia.

Látom, megint sokat írtam, és hol van még a vége, de egy jó hír: a múzeum szinte teljes anyaga megtalálható ezen a linken is: https://museumforintelsen.se/en/sweden-and-the-holocaust

A honlapon elérhető az az AI/mesterséges intelligencia által támogatott megoldás is, amely segítségével holokauszt túlélőkkel lehet beszélgetni.

4.) Röviden, abban bízom, munkasságunk előttünk van még.

Ezt már régóta mondom, vagy mindig is ezt mondtam, vagy most úgy gondolom, hogy már korábban is e gondolat jegyében éltem. Meggondolom. De péntek este óta egészen biztos és ebben a történetben ez pont tegnap volt.

Amint írtam, azzal kezdődött, hogy letudjam régi ígereteimhez tartozó adósságaim és ebből: Ove, a legjobb svédország magyar barátom látogatása, megvolt, illetve nála lakom! Követség, megvolt, ezzel kezdtem. Ma este a Modern (művészetek) Múzeuma. Uppsalaból meg Björklingeből tegnap értem haza (nem is tudtam, Stockholmban laksz!).

A Moderna museetben voltam már, de ma azért is megyek, mert ismét elmondhatom, vidéki vagyok, ma este ugyanis 6-tól 8-ig ingyenes a látogatás. Nem halnék bele (150 korona, 15 euró), de már annyira szocializálódtam ezzel a vidékiséggel, -hez, hogy felveszem megint. Legnagyobb meglepetésemre, több száz másik „vidéki” jelenik meg. Boroznak, csevegnek, látszik, megszokott társasági életüket élik. Én igazából a Lotte Laserstein (1898–1993) kiállításért jöttem.

Az „Egy közös élet” című kiállítás éppúgy a svédországi száműzetésben élő Laserstein változatos munkáira összpontosít, mint korábbi németországi munkáira. Egy-két képe meghatott, csodálatosak, a többit itt lehet megnézni:
(https://www.modernamuseet.se/stockholm/sv/utstallningar/lotte-laserstein/)

De legjobban ez a gondolata érintett meg: "Svédország gyönyörű, az emberek kedvesek, de minden együttérzés ellenére még mindig nem érintette meg őket. Senki sem értheti meg teljesen, még én sem... Ez a kivándorlók sorsa."

Nem is tudom, miért…

De ha már itt vagyok, megnézem Rashid Johnson Hét szoba és egy kert című kiállítását.

Nagyon sok jó anyag van róla: https://www.modernamuseet.se/stockholm/sv/utstallningar/rashid-johnson-sju-rum-och-en-tradgard/

Nekem (és innen ez az optimizmusom: munkasságunk előttünk van még) a legjobban a Zúzódás-festés, Kapj el egy rosszat (2021) festménye tetszett a legjobban, illettve a koncepció. Ez a darab ugyanis a Szalon nevű nagy vagy hatalmas négyzetkeret mögött van felakasztva. A négyzet belső, már befogadott terében pedig a kiállító múzeum tulajdonában lévő más művészek alkotásai vannak!

Egy másik mű, ami mellett megálltam és valóban nem csak szelfizni, Carola Grahn (így lehet egy farakásra azt mondani) szobra „Horizon of me(aning)”. Ebben minden egyes fadarabot a mentális egészségről szóló beszélgetés legfontosabb egzisztenciális elemének: szavaknak látok.

És mielőtt itt is pánikba esem, hogy még mennyi mindent nem írtam meg, elmondom 2024. november 9. nyílik itt Ladik Katalin kiállítása!

Este a vacsoránál megjegyzem Ovenak, hogy mikor iszunk még újra egy jót. Ő már november óta nem iszik.

Segítek még lehordani a lakásból a szellektív hulladékgyűjtőbe zacskókat. Életre kelteni egy Ipadet. Még elmondjuk, azért mi jó barátok voltunk. Már este elköszönök, hajnalban indulok közös hazánk második városába, viszlát!
Majd odafönt, mondja Ove.