A termő dinamika sokadik tétlensége

– avagy egy hiányzó utcanévtábláról –

Azon gondolkodom, mert csak ezt kell mondanom, másként én sem tehetek, hogy lehetne-e akár több felvezető gondolat is egy ilyen könyvről, bár az sem igaz, hogy ez az irás csak a könyvről fog szólni.

Hetek óta gondolkodom azon, ki irta meg azt a jelenetet ott bent a paradicsomban; mert lennie kellett valakinek, egy külső személynek, aki csak megfigyelte a történteket, aki valamennyire tárgyilagosan és számunkra érthetően írta le, mi történt ott azon a napon vagy abban a pillanatban, amikor mi kiűzettünk, a jóisten meg ott maradt magára az ő általános nagy jóságával meg bölcsességével meg mindentudásával.

Mi meg teljesen jóljártunk; vagy legalábbis az azóta eltelt idő ezt mutatja; sokat meg kellett magunkról tanulnunk, de ez lett az egyetlen járható út számunkra: a minden nap – magunkról szóló – tanulás ideje, az életünk.

Innen van tán ez az elragadtatásunk a történetek iránt, a jó történetek iránt a bölcsőtől az egyetemig vagy talán még azon is túl a házasélettel (az még egy egyetem), az unokákig a kiteljesedett egyetemig: a megértő és megtérő történetek, a kitérő és feltáró történetek, a megértő és a megtagadó történetek iránt; vagy csak az életünket helyettesítő történetek iránt.

Ez – amiről én írok – ez egy rossz történet; nem a szereplők rosszak benne; és nem a háttér, nem a feltételek; semmi: nem a betűk, nem a mondatok, csak úgy lesz benne a rossz; jóból rossz; rosszból jó; s aztán jóból megint rossz.

Reviczky Imre életének egy eseményéről illetve az ő élete, sorsa fölött hozott döntésről.

"Miután véget ért a nyilas uralom Magyarországon Reviczky is kiszabadult és ezredessé léptették elő. A kommunista fordulat után megváltozott a helyzete. Le ugyan nem tartóztatták, de nyugdíjazták (1950-ben), majd indoklás nélkül megfosztották nyugdíjától (1952-ben). Utolsó éveiben egy állami vállalatnál (TÜKER) volt kénytelen szenet lapátolni, noha 75%-os hadirokkanttá volt nyílvánítva. Számos általa megmentett ember igyekezett neki segíteni, mivel azonban külföldön éltek (többnyire Izraelben vagy Romániában) nem sokat tehettek. A Magyarországon élő megmentettjei nem tudtak vagy nem mertek neki segíteni, noha ő és családja teljesen elszegényedtek. Reviczky 1957-ben halt meg, elismerése és ünneplése csak halálát követően kezdődött el. A jeruzsálemi Yad Vashem Intézet 1965-ben kitüntette a Világ Igaza címmel." (http://embermentok.eletmenete.hu/reviczky-imre-0)

Bár az "igaza" helyett a "jámbor"-t jobban szeretem. Ennél részletesebben a fia által megírt könyvben lehet olvasni: Reviczky Ádám: Vesztes háborúk, megnyert csaták. Emlékezés Reviczky Imre ezredesre (Magvető, Budapest, 1985, 776 oldal)

Hogy hány embert mentett meg az ma már mindegy is (hiszen tudjuk, az egy egész életetet mentett meg). De hogy katonai esküjének megfelelően viselkedett a rábízott emberekkel az biztos. És mégis megfosztották nyugdíjától.

Ő volt az az ember, aki ezekben a munkaszolgálatosokban nem többet, de a másik embert látta.

Kosztolányi ir erről nagyon szépen: „Óriás alakú fényképalbumot lapozgatok, melyben Helmar Lerski berlini fényképész nyolcvan arcképet közöl, ünnepien, életnagyság fölötti formában. Nyolcvan arc, nyolcvan lélek. Ismeretlen emberek egytől egyig, nem hírességek, nem mozikirálynők vagy bankigazgatók. A jelenkor nem is kiválogatott vándorai ezek, munkások, munkásnők, akik véletlenül bukkannak ki a homályból. Szóval csak emberek, embertársaim. De érdekelhetnek-e azok, akiket egyáltalán nem ismerek? Úgy látszik, igen. Már több órája bámulom őket, nem bírok betelni velük. Ha ismerőseim fényképeit rakták volna elém, azokat már rég félrelöktem volna, miután megállapítottam, hogy hasonlítanak-e hozzájuk vagy sem. Itt a varázs mélyebb. Ezek nem önmagukhoz hasonlítanak, hanem az élethez. Minden arc mögött titkos arc lüktet, s ez egyre jobban csigázza képzeletemet.”(Kosztolányi Dezső: Nyolcvan ismeretlen fénykép. Pesti Hírlap, 1931. február 8. 5. p.)

A könyvben néhányan egyszerű szavakkal, de talán pont ezért pontosan írják le Reviczky Imre nagybányai tetteit és talán egy kicsit azok hátterét is.
"sem számításból, sem félelemből nem alkudott meg a világgal" (490.o.) , vagy (feleségevel együtt) "számolniok kellett a társadalom és a hivatalos világ megtorlásával;" (464.o.) vagy "mert attól kezdve az emberi bánásmódért nem járt ellenszolgáltatás" (499.o.) vagy "az embereknek ellenszolgáltatás nélkül kell tisztességesnek maradniok" ( 462.o.).
Vagy például ez, nem a hölgyek gyönyörűsége kedvéért segített s nem mert nem meltányolta volna a női szépséget, hanem mert "ő ebben valami szomorú elszántságot látott volna, amellyel önmagukat alázzák meg" (446. o.) akik hozzá mentek segítséget kérni férjeiknek. Vagy, de ez már zárszó is lehetne, bár igazából itt kezdődtek számára a problémák: "nem volt véletlen, amiért minden román és zsidó munkaszolgálatos legendákat őrzött meg nevéről és személyéről." (759.o.) mert ő talán tudta, hogy "a jóság élni fog, mert ezt kívánja a végső igazság" ( 470.o.).
» És ő egy olyan "be nem osztható" odahaza . Ám ő erről hallgatott, talán még szégyellte is tulajdon tragédiáját « (720.o.).

Tehát egy olyan emberről van szó, aki katonatisztként sok ember fölött dönthetett, mint ahogy nyilván tették ezt mások is, ugyancsak katonatisztként. Sok ember sorsa fölött és felől. És ő ezzel minden bizonnyal tisztában is volt.
Ez lehetett volna az oka hogy aztán a háború után, ahelyett hogy előléptették volna, nyugdíjazták majd még attól is megfosztották. A magyarországi normalizálódás olyan jóbi helyzetbe hozta, amit még mindig emberségesen abszolvált? Vagy itt rögtön Závada Pál Egy piaci nap címü regénye jusson eszembe? Vagy Pilinszky János sorai: "A háború – s ebben mérhető igazi borzalma – azzal, hogy véget ért, morális hatását még sokáig érezteti. A szörnyű amoralitás még hosszú időkre „erkölcsi senki földjét” hagy maga után, s sokszor talán épp azoknak a lelkében, akik egyáltalán nem voltak felelősek érte." (Új Ember, 1961. január 29.)

De akárhogy is, Reviczky úgy alakított sorsokat, hogy közben lojális maradt saját magához és ezáltal vált individuumból emberré.
Mi tette őt, mi teszi az embert jóvá? Idilli gyermekkora? Boldog, kiegyensúlyozott gyermekkora? Gyermekkora, ahol a másság napi tény és élmény volt? A nagyváradi katonai iskola? Mitől volt ő más, mitől volt "be nem osztható"?

Lehetett volna az én apám is; valamelyik legalábbis; vagy a Reviczky vagy az ezt Neviddki (a frontra); meg az anyám is; közülük az egyik; mondjuk, aki eltett a "zsidó vagyonból" valamit vagy valamennyit; de nem lett sem az apám sem az anyám, mert még elég gyermekek voltak; de lehettem volna én is valamelyik; de én csak az lettem, aki most itt ül és ezen gondolkodik, hogy hogy lett ez így, magyarok.

Mert mi mindannyian minden egyes cselekedetünkkel az általános és az egyetemes emberi értékek hordozói és képviselői vagyunk ahogy amúgy ezt oly szépen mondjuk is bűneink megbánásakor (gondolattal) szóval, cselekedettel (és mulasztással) is.

De hiszen ez a gondolat sem új és nem is átmeneti jelenség, mert ma már azt is tudjuk, hogy minket sem követ egy "bátrabb, életrevalóbb, alkotásra képesebb és valóban tárgyilagos szellem" akinek átadhatnánk helyünk, mint ahogy azt Vas István remélte 1929-ben a kolozsvári Korunkban.(http://epa.niif.hu/00400/00458/00243/1929_05_4855.html)

Romániai magyarként és főleg nagyváradiként mégis valamelyest nyugodt vagyok, hogy mikor Reviczky Imre sorstalanságáról egykori szülővárosomban tudomást szereznek, segítségére sietnek.
Nagyáradon 1946. március 5-én és 7-én 141-en mentek el és közjegyző előtt tanúsították Reviczky nagybányai emberséges magatartását (705.o.), amit el is küldtek a Magyar Köztársaság Honvédelmi Miniszterének.

És hadd álljon itt Reviczky Ádám könyvéből egy, talán örökérvényű felszólításként: kiemelni a jót! és minő véletlen, ismét előkerül egy román politikus neve is!
"Erdély mintha szerencsésebb lett volna ebben a tekintetben, és ez alighanem Groza Péter érdeme volt. Szerényen, de mertek véleményt mondani; dícsérni is. És nem is volt rossz az a módszer, hogy a sok kín és keserv példájából emelték ki a kivételt, a jót." (702.o.)

Mert itt ezzel nem érhet véget ez a történet. Mert remélem van még ebben annyi fordulat, hogy Nagyváradon is eljön még az ideje hogy utcanév vagy emléktábla stb. tartsa életben emlékét.

Ebben a történetben én az idill keresője vagyok. Ezért ez a kép. Szerzőjét nem ismerem. Teljesen becsületes körülmények között jutottam hozzá. És számomra ez az a svéd idill, mely kimaradt gyermekkoromból.

Legyen ez a levezető gondolatom.
Most ez a külső személy vagyok-e, aki a magyarok cselekedeteiről gondolkodik.