Tavaszi tárlat

Sall László

Országimidzsment

„ich schreibe nicht euch zu gefallen, Ihr sollt was lernen.” Goethe
(nem azért írok, hogy nektek tessem, – tanulnotok kéne valamit.)

Egy országról évente több száz jelentés készül. Ez itt a legutóbbi. Társszerzőm és forrásom, ihletőm az az az 52 képzőmüvész, akiknek műveiből tavaszi tárlatot rendeztek Göteborgban 2019. február 23. - március 17. a Galleri Backlund-ban.
https://galleribacklund.se/salong/
https://www.facebook.com/events/491796554615541/

Itthon vagyok zuhanyozok nem úgy, hogy bele a szorongásba, hanem épp kifelé ebből a téli kényszeralvás izzadságszagvilágból: megyek a tavaszi tárlatra.

Aztán megint itthon vagyok, mert annyian vannak, tele a Galéria minden terme még az utcán is várnak én visszafordulok (-tam) s akkor van időm holnapig kitalálni a mércéket, a támaszkodókat, a társadalmi befogadói évszak állandóit. Svéd élettörténet-képek eseményekkel, hangulatokkal, lelkiállapotokkal és anyagokkal -a fától az aluminiumig, a fotográfiától a tértextilig- ábrázolva.

Az én perspektívám (országjelentésem): konstrukciók, hatalmi harcok és elnyomás, a kortárs svéd önkép megnyilvánulásainak keresése.

Átjön-e például az egy hét ígérete: nevezetesen hogy a svéd hadsereg egy hétig lenne képes (!) védeni az országot, ott van-e a képeken ez az orosz-rém-fenyegetettség?

Vagy a három napig kitartani tudó és komzumció-független állampolgár doktrínája megjelenik-e valamilyen formában a művekben/-en?

Család vagy migráncs simogató-e a képek összességének üzenete vagy akárcsak némelyike? Vagy talán a no-go-zóna elméletnek megfelelően a tárlatra is csak rendőri kisér(l)ettel lehet el- bemenni?

A metoo nyomai fellelhetőek-e valamilyen, bármilyen formában is?

„Gyávák délibábja”

(Kinde Annamária (1956-2014) Szandra May verse a költő közérzetéről, Várad 2008/3)

A művész nyilván őrzi egy ideig az élményt, amely alkotásra késztette. De aztán leteszi. Mint a stoplámpánál, amikor megállsz ha pirosat látsz (vagy persze átfut ha senki nem látja, ő az egyik művész!).

Ha összességükben ezek az alkotások le is képeznek vagy fel is vázolnak egy pillanatnyi svédország-képet azért ezek önmagukban mind mind egy egy önálló művész önálló alkotásai.

De amint minden egyes műtárgy az alkotás és annak folyamatainak összes fejlődési fokát is magában vagy "csak" magán hordozza, egy kis jobb odafigyeléssel és az aktuális "délibábok" elhessegetésével nagyon közel kerülhetünk a pillanatnyi élményhez, ha nem is meg, de újraélve azt.

Így ütköznek általános tapasztalatok a pillanatnyi valósággal szembe. Ti hajlamosak vagytok azt elfogadni a svédországképből ami genetikai mémekként öröklődtek rátok, de azt hogy ez az ország és népe naponta és minden órájában újabb valóságpillanatokkal gazdagszik ezt már nehezebb elfogadnotok. Ezek az alkotások nem eszközök valamilyen vallási vagy politikai vagy társadalmi (vagy akármilyen más) cél elérésében, de nem is öncél, mint a „modern” „művészetben" hanem ebben az összefüggés/em/ben: életjelek.Ezekből igyekszem összerakni most az országjelentésem.

Hol vagyunk már attól,

amikor négy de akárcsak három évtizeddel ezelőtt a fényképezőgépet még mindössze egy dokumentáló eszköznek tekintettük, ami azt ábrázolja ami van, ahogy van és (ÉS) egyáltalán VAN. Tudjuk a mai számítógépes technikáknak köszönhetően ma egy fényképezőgéppel (sőt már az sem igazán kell hozzá!) milyen csodás és csodálatos képeket, helyzeteket sőt valóságokat lehet megalkotni. Erre két művével Tina Langenbach (született 1973) talán a legjobb példa. A felépített díszletek a valóság értelmezésének a legkisebb esélyét sem adják meg: itt csak az üzenet és a képi valóság élvezete közötti feloldhatatlan feszültség van. Sem technikai megoldásaiban sem megfogalmazásával nem nyújt újat és üzenete is már a könyökünkön jön ki: a megtalált egyéni/egyedi jelenlét/kiteljesülés, kinek a kárára történik, kinél jelentkezik hiányként, kitől vonjuk el magunkat.
Feltett kérdéseim, perspektíváim közül talán a legjobban a „családsimogató” kategóriába sorolhatnám Tina műveit. (Presence 140x100, Cprint)

Absztrakt érdeklődés

a címe Angelica Olsson (sz. 1978) (A ház és A rombusz) két alkotásának (50x50 cm, papír és ceruza, 2018).

 

Ezt szerettem a legjobban (lásd országjelentés)! Itt nincs látható élménynek nyoma (amit az alkotó visel magán vagy -ban), de még megfogalmazható (konkrét) üzenet sem csak a tett maga: az alkotás, ami aztán számtalan megfejtési, értelmezési felfedezést rejt magában. A (láthatóan!) tudatosult belső tartalmak projekciói e nonfiguratív, geometrikus absztrakt bár a statikus elemek miatt talán dekoratívnak is mondhatóak e „képek”. És azért szeretem ezeket a műveket, mert itt vagy ezeken keresztül látom a legjobban megfoghatóvá tenni az elvont és konkrét műfajok és az elvont és konkrét üzenetek mintájára az elvont és konkrét társadalmi (civil) munkába vetett hitet, annak jogosságát és hasznosságát.Mert hát hogyan is képzeljük hogy van egy alkotó (képzőművészeti főiskola 2009, 2015), nyolc óra munka, anya (férj feleség-gyerek-szülők-rokonok-szomszédok a többire fel lehet iratkozni) majd leáll nekünk és ott (otthon? a munkában?) húzogatja a vonalakat hogy aztán valami formák legyenek, hogy legyen valami hogy az a tárlatlátogató lásson valamit, kapjon valamit azért a 8000 koronáért (habár ilyet ő is tudna!) hogy otthon felakaszthassa a falára és néhány hétig, évig, és amíg meg nem hal, boldogan éljen vele, benne! Hát nem!Ezeket a képeket látom a legjobb példának arra, hogy igen, nagyon sok elkötelezett ember áldozatos munkája teszi élhetővé a társadalmat és teszi befogadóvá (most a ceruza feketéjének és a papír fehérjének árnyalataiban rejlő és a formák alkotta megszámlálhatatlan lehetőségekről talán kár is lenne szólnom, ugyanide vezetne)!

Személyes kedvencem

mégis Lovisa Sköld (sz.1985) két (70x50 olaj vászon 2017) (már-már hiperrealisztikus) festménye a Mosoda és A mosásidő. Magyarban nincs is ez a szó, a fogalom sem. A lényeg, hogy a bértömbházak alagsorában van egy szoba mosógépekkel és szárítókkal (meg mángorlóval is) felszerelve. Általában 3-4 órára foglalható le az idő (terem!). Az időfoglalás különböző rendszereken keresztül valósulhat meg az újonnan épített házakban nyilván már digitálisan is. Mindegyik időfoglalási rendszernek, mint minden rendszernek, megvannak az előnyei és hátrányai is. Például a digitálisnál kizárhatja magát az ember (mert bent felejti a lakáskulcsát) és akkor többe kerül a sürgősségi lakatos kihívása, mint ha saját mosógépe lenne otthon. Vagy a hagyományosnál előfordulhat hogy bár Svensson vagy Kovács lefoglalta ugyan az időt és a mosodát, de mondjuk valaki más elnézve a dátumot vagy ennél rosszabb szándékosságra nem is gondolok, de mondjuk Olsson vagy Nagy mégis elfoglalja a gépeket, mos, szárít és még ki sem takarítja maga után a helyiséget! És ez biztos Kovács volt gondolja Olsson holott igazából Svenssson volt. Nagynak – csak hogy ő más legyen – saját mosógépe van otthon. És akkor kezdődhet a levelezés!
Mivel Svédország lakosságánának fele bérházakban lakik, ezért ezt a társadalmi párbeszéd felsőfokát sokan és ingyen (na persze ez is benne van a bérleti díjban!) járják ki. Magyarán, bár nyilván úgy is lehetne olvasni ezeket a képeket, mint a nem fizetett munka és a családi, lépcsőházi konfliktusok szomorúan szorongó leporellóját, én mégis és ebben is a pozitív társadalmi tapasztalatot látom és igyekszem közvetíteni.

Határtalan belső táj háttérrel

És mint minden egyes társadalom az emberi létezés újrateremtésére tett kísérlet úgy minden egyes tárlat is egy konkrét idő sokrétű rezdüléseinek rögzítése.

Igen, jelen van, felismerhető, kiolvasható, megfogható a társadalmi konstrukciók, az osztály-hatalmi harcok, a nemi elnyomás sztereotípiái, a metoo is sejtések, tények, tünetek, okok, diagnózisok, terápiák, elfogadások, tanuk és fájdalmak formájában.

És remélhetőleg a hiteles kortárs svéd önkép keresésének megnyilvánulásai e tárlaton a lelkünkig és tudatunkig hatolnak már ma is egy simogatás egy mosoly egy elfogadás formájában.

Az idei kiállítás a galéria második Tavaszi tárlat próbálkozása volt. Én kétszer mentem vissza. Megkérdeztem, szeretnék folytatni. Az alkotások mintegy egyharmada kelt el, került új tulajdonoshoz. Azt hiszem, bármely más művészek alkotásait választottam volna, országképem ugyanez lett volna.

Azonban azt sem kell elfelejtenünk a kiválasztásról hogy ez egy üzleti, kereskedelmi vállalkozás. A képzőművészeti alkotások közvetítése igazából a legrégebbi piaci forma mint térkihasználás szerint működik. Hiszen a Galériának van mondjuk három ezer név a címlistáján, tehát évek, évtizedek óta tudják, mit válogatnak ki és kinek.És így építi -mint a fraktálok- minden egyes alkotásra vetett pillantásunk az ország és világképünket.