Ki viszi át a civileket a túlsó partra

„a válság pontosan abban áll, hogy a régi rend haldoklik 

és az új még nem tudott megszületni, 

az ilyen interregnumban beteges tünetek sokasága üti fel a fejét”

Antonio Gramsci

Kritikám tárgya egy viszonylag régen megjelent könyv. Számomra azonban sajnos csak most nyerte el aktualitását, ilyen lassan olvasok. Sajnálom!
Szerző: Szilasi László

Cím: A harmadik hídKiadás helye, éve: Budapest, 2014Kiadó: MagvetőTerjedelem: 352 oldalÁr: 3490 Ft .

Szó szerinti és pontos megjelöléssel nem sokszor fogok élni. Ám ezt a hármat bemelegítőnek muszáj: A ferencesek az 54. oldalon osztanak reggelente „péksüteményt meg valami tejterméket”, de a mi szereplőink nem eszik meg, mert (!) majd napközben megpróbálják átváltani „állati fehérjére vagy egy kis szénhidrátra”. Hát bocsánat, ezt még egy ötödikes is tudja, ehhez talán, jobb ha nem fűzök megjegyzést.
„(…) a poszthumusz Oscar-díját szorongató Henry Fondára.” 63. oldal. Az hogy a „h” betű írásban teljesen fölösleges, arra most teszek. De hogy hogyan szoríthatja HF posztumusz a saját díját? Igen, erre már kérek egy választ!
És akkor legyen a megsemmisítő hadjáratom utolsó bástyája ez (amiből kiderül nem-magyarságom is!): „egy Ingrid Bergmanos rendezőszékben” (214.o.). Basszus, Ingrid a nő (3 darab Oscar), aki színész; Ingmar a férfi (3), aki rendező. Maradjunk ennyiben.
És hogy csak három lett a felsorolt "egyértelmű hiba", az csak azért, mert három a magyar igazság. De az igazság az, hogy lehetett volna 10-szer, de akár 100-szoros is ezen példák száma. Én ennyivel csak érzékeltetni próbáltam, hogy itt valami nincs rendben!

Szereplőit Szilasi aláveti egy áltörténetnek és ebből adódóan álnokul is írja meg ezeknek az embereknek az életét. Aki világképét ilyen hibás, tév-tényekre építi – ami kiviláglik a szövegéből – , egy ilyen embernek nem lehet teljes, humanista vagy koherens a világképe.

Azonban a neheze most jön. Mert mindezek, mondjuk nagylelkűen, csak külsőségek.

Mert mondjuk, Tersánszky Józsi Jenőnél még volt helye, szerepe és értelme a kerettörténetnek. De Kertész, Esterházy, Borbély és hát miért is ne, Kiss Tibor Noé után már nem lehet úgy írni, ahogy ezt Szilasi teszi „a harmadik híd”-ban.
Ja, hát persze! Bocsánat, lehet így írni, de nem lett volna szabad kiadni!
Ez a könyv azon termések közé tartozik, amelyek évekre vetik vissza a magyar irodalmat. És igen, ha ilyeneket olvasnak, ki viszi át a civileket a másik partra!

Nem ad időt a saját figuráinak, hogy kiéljék, megvalósítsák magukat, mintha azok nem is léteznének!

Nem időz el az irodalomban, hanem siet, mintha csak a saját mondanivalója, mintha a történet volna fontos számára. Nyelvéből és a cselekményéből hiányzik a "célszerű szövetség" (ep).

Saját történetét fetisizálja, de ennek hatására csak jobban ki- és megfosztottak lesznek azok, akikről ír: a hajléktalanok. Hát csak sérüljenek, abból jó kis nemzetmentő szocreál irodalmat lehet csinálni!

Még bevet egy saját neologizmust is „szocmunkik”, hogy hitelesebb legyen, de hát, nem! Sőt, még saját magát is beveti! Sz. L. egyik alteregója közösül egy másik egójával, de közösséget nem vállal velük, sőt: buzizik. A magyar maszkulinitás zenitjén képzelve magát buzizik, de ezzel (a fizikai egységen, rendszeren belül – ami ez a könyv most – semmivel) nem járul hozzá a szó értelem- és értelmezés semlegesítéséhez. Leég a pofámról a bőr!

Ha ezt kapják, ki viszi át a civileket a másik partra!?

Ám rendben, lobogjon csak az írói társadalom, valósítsa meg önnön és saját magát mindenki!

Azonban szerintem különbséget kellene – tudni – tenni két, az irodalomban is legitim hozzáállás között: "nemtetszés" és "eltérő vélemény"!

Az hogy ég a 3-as metró és a tűzoltók éppen oltják, az hiába nem tetszik, de az nem a véleményem. Ha egy metróvezető csak ennyi hibát is elkövet – mint a felsorolt három – , akkor megkérik, üljön át egy másik szerelvénybe: de utasnak.

Az hogy ez egy rossz írás, kidobott pénz (a kiadónak és az NKA-nak) és kártékony a felnövekvő nemzedékekre és, de főleg a hajléktalanokról – és, de bocsánat az emberről! – alkotott képünkre, az nem a véleményem. Ez tény!

Persze, hát értem én, maximálni kell a hasznot, csapatot kell építeni, megtalálni a következő nemzedékek nagy íróját s akkor persze belekerülhetnek ilyen könyvek is. Értem.

Azt hogy regény-e egyáltalán, ebbe most nem megyek bele, semmi értelme, a pontos meghatározás nem oszt s nem szoroz azon, hogy milyen a könyv s milyen a szerzője.

Lassan ideje már azonban lekerekítenem vagy összefoglalnom, amit mondani szeretnék s amiért egyáltalán ennyi időt foglalkoztam ezzel a történettel.

Ez egy szennykönyv vagyis egy szennyes képzeletű sőt lelkű ember írása.

Írja meg a szennyét, persze! Írja meg azt is, hogy milyen szennyes a lelke, de úgy hogy azt élvezhessem, mert jól van megírva, de ne rettegjek egy-egy szavától, jelzős vagy mondattani szerkezetétől, hogy jaj, istenem, ilyen lelkű emberek taníthatnak gyerekeket, fejlődő lelkű ifjakat egyetemen!

Azt hiszem, nem egyszerűen egy Sz.L. elleni személyes támadásról van szó részemről, amire nyilván le lehetne egyszerűsíteni, szűkíteni a hőbörgésem: nem, évek óta gyűlik ez, de valahol véget kell – szerintem tudni – szakítani ennek a magyar irodalmat megkurtító szemléletnek, álláspontnak.

De most Dés Mihály (Budapest, 1950. – Barcelona, 2017.) halála, nem mintha bármiben is hozzá mérném, vagy merném mérni magam (de igen!), mégis arra késztet ez a halál, hogy igenis vannak dolgok, amiket szóvá kell tudni tenni ma a magyar irodalomban!

Igen, azt hiszem, ideje volna a kritikáról beszélni, a kritika helyéről és szerepéről. Meg arról, miért is pont ennek a Szilasi-féle szemléletnek a melegágya ez a Kárpát-medence? Miért van az, hogy – az interneten megtalálható értelmezések szerint – mindössze egy kritikus nem "dőlt" be a hajléktalan mézesmadzag-történetnek és az írással kapcsolatos kételyeit osztotta meg olvasóival!

Igen, lehet azt mondani, túl kicsi ez a magyar irodalom, mindenki ismer mindenkit, nem lehet így kezdeni, csak személyeskedéssé válik minden kritikus megjegyzés.

És akkor nem írtam arról – mondjuk a civilek nevében – , mert én a magam nevében nem mondhatom, mint az Ottó (a Habsburg egy március 15-én), hogy „amikor mi magyarok”, mert én civilnek sem vagyok magyar. Csak néha magyarul olvasok. Ugyanebből a megfontolásból még azt sem mondhatom, hogy a civilek, az adófizetők nevében, követelem vissza az NKA támogatását. Mert én nem vagyok magyar.

De!

Kérem vissza a pénzem! 3490Ft. Meg a repülőjegy árát. Meg a befektetett munkaidőm árát. De nem vásárlási utalványok formájában, nem! Áthidaló megoldásnak ajánlom, hogy követeléseim anyagi teljesítése helyett, a Magvető fogadjon örökbe néhány magyarországi védett növényt (pl a szirti fanyarkát meg a bokros koronafürtöt).

De főleg, kérem vissza a magyar könyvbe vetett hitem!

És a 3-as metró vezetőjének, ha valaki ismeri, a nevét!

Sall László, Göteborg, 2017.június 6.