Sall Láslzó
(minduntalan) a megunhatatlanról: A Minduntalan. Krasznahorkai László prózavilága című kiállítás a szentendrei MűvészetMalomban. Szilágyi Zsófia Júlia irodalomtörténész kurátori munkája.
Felfüggesztett finisszázs, persze még a létező összesnél is több értelmében benne a szó mögötti pontosságban, hiszen a földön is van, mit felszámolni, de van-e mindennek helye ez után a rend után, amit itt Szilágyi Zsófia Júlia állított össze sok más rendből így mint egy többrendbeli szétesés megtalalja-e helyét megint a sok rész vagy jobb lett volna mert már én is mint egy befejezéshez közeledve ám a megközelítést egyelőre messzire elkerülve -de jobb is lesz ha már itt elaárulom: egy földetérésre vágyom: ez az én kivagyiságom!- de kezdőhetett volna így is
Beszélő falak és akkor legalább már mindezt sem kellett volna leírnom, mert ha korábban már volt egy köztudat erről a falról, hogy füle van neki, miért ne lehetne most meg neki -persze általunk ez- is a beszéd képessége, egy szó, mint életvezetési cölöp, sok szó biztos talaj! s ezért jó hogy ezen a kiállításon nem cetlik és nem füzetek vannak (bár üveglapok alatt azok is, nyilván, hogy én ne írhassam bele azaz össze az enyémet a más univerzumával s ímigy itten) a krasznahorkaiéval, hanem itt ez a koronapárkány vagy inkább egy transzparens holkerléc, már megint egy német, vagy germán, vagy ki tudja milyen eredetű szó, mely itt is optikai feltárást biztosít, ez vezet minket fel és míg el nem felejetem, lesz a stílus hordozója is, és nem eltakarja a hibákat, hanem illusztrálja nekünk a magasságot és mélységet, de mondjam ki, ez itt "zsófia fríze" -saját találmány, kicsit büszke is vagyok rá!- , mely biztonsággal vezet végig -hiszen erre én is bizonyíték vagyok, hiszen itt vagyok, hiszen élek!- ezen a mindenségen, amiben és amiről és az ehhez kapcsolódó valóságról is mindent tud, az enyémről meg, hadd leplezzem le itt neki magam ebben az írásban, amihez hát mi is kell e megtört iterabilitásban, mert
már arra is egy milyen, hogy egy füzet kell (de ez még nem végleges, ez még bőven lehetne feltételesen is, hogy), kellene, hogy felírjam micsoda (és milyen színű, méretű s hozzá az éppen vagy alig illő színű ceruzákkal vagy a kevésbé remegő életűek egyenesen töltőtollal vagy pixxel is jó) füzeteket (ismerünk ilyen embereket), én ameddig volt megelégedtem az intézményektől postán kikülödött papírfölösleggel, szó sem volt füzetről meg színekről és akkor még ráfért minden egy-egy ilyen cetlire, ni-ni, még egy német szó a nyelvemen, az ujjaimban, a nyelvhasználatomban, de miért is számít az, honnan jön egy szó, de legyen akár fecni is, de így már eleve felvetődik: mit kicsinyítem, mit relativizálom én saját elkövetkező teendőimet, kérdezhetném, és valószínűleg így is tettem, amikor mégis valami füzetre adtam a fejem, mert az mégicsak más, felírom egy füzetbe, mit kell majd csinálnom, s akkor ezt addig tökéletesítem, mígnem ebből átmásolom abba a (füzetbe: ó, mily egy fenyegetés: a gondolat már vállalja önmagát!) s akkor már azt is beleírom, hogyan viselkedjem majd (persze ebbe az is belefér majd, hogyan vizelkedjem, mert nekem ezek az alapdolgok is fontosak), mert mégsem állhatok ott, hogy már mindent tudok magamról és akkor, mert, mi tagadás van egy ilyen a személyes narratívám iránti igényem, azaz, hogy tudjam magamról, vagy legalább tudjam megkérdezni magamtól, nem félsz-e s mivel a kérdés nem specifikus, megengedem magamnak a választ (illetve elvárom magamtól, felnézek annyira magamra, hogy válaszoljak is, ha már van, kit megkérdezni!): és mint független és kreatív egy zárómondattal előrukkolok: azt kérdezem magamtól, hogy nem félek-e ilyenkor (de még most sem a nátha meg a légzési nehézségek okán) s mondom, nem, hanem inkább attól, vagyis majd akkor, hogy ami majd a halálom után lesz, hiszen akkor egy teljesen új helyzettel kell majd szembenéznem, amivel eddig nem találkoztam és akkor ezek a füzetek oda már nem nyújtanak segítséget, mert a halálban egy teljesen új helyzettel kell majd ismét megismerkednem, megbarátkoznom, mert nekem ebben az anti-konfliktusos létemben minden személyes leleményességemet itt használom fel, mintha én lennék a rendező, a forgatókönyvíró, a ... izé és itt most az egész stábot nem fogom felsorolni, talán a kéteringet azt vállalom még, mint akinek inge,
kényszeringe az evés, visszaveszem a kontrollt (akárcsak a vizelkedés fölött) s megkérdezem persze magamtól, mert hogyanis jönnék én ahhoz, hogy mástól ilyeneket kérdezzek, Összhangban vagy önmagaddal? de mivel épp ezért a kérdés csak rám tartozik, erre még füzet sem kell, így hát kifïzetni sem (a boltban), ám ez azt is megelőlegezi, hogy lapozni sem tudok, tehát nem mondhatom, hogy ebből már elég volt, lapozzunk, és ez a leleményesség azt üzeni: a megoldás nincs a boltban (ama füzet formájában gondolom), hanem bennem van, avagy abban a testben, tárgyban, amit már birtokolok s ez talán egyfajta szellemi függetlenség is a fogyasztásra épülő rendszertől, de erre nem vagyok olyan büszke, hiszen elgondolni is rossz, ha mások is így elszellemifüggetlenednének az én testemtöl vagy akár attól a tárgytól (betű, szó, gondolat, könyv vagy bármi más) alkotástól, ami még rám vár, hogy elkészülhessen, például a "Minden Megoldás Megtalálható Otthon Elve avagy Az Autentikus Élet Narratívája" mert akárcsak a megszokás az ismerkedés is a legnagyobb félelem forrása lehet, erre lenne jó az én művem, s minek egyszerűsíteni, az életem, maga a példázat, mely saját leleményességére és meggyőződésére építi az életét, az élethez való jogát s ezzel együtt a művét magát, az akkumulált tapasztalotok után ez a feladat marad nekünk, előállni a legjobb életvezetési tippekkel: life hack (avagy mint életcsákányozás)!
és ezen már nem változtatok: ezt a szövegem elrejtem itt e operaházi bálna e ballasztja (lám, mire jó a csákány!) alatt, így kötődöm én is e mindunhatatlansághoz, aki Eötvös Pétert ismertem még göteborgból;
3 darab kép jár még ehhez az íráshoz (lásd: képregényírás):
1. az említett bálna
2. amint Bukta Imre 2005-ös Krasznahorkai László olvas című képe előtt és világosságánál Sall Láslzó Krasznahorkai László legutóbbi (hogy legutolsó lenne az is elhangzott) könyvét olvassa (fotós nevét elfeljtettem)
3. amint én meg Krasznahorkai László másfelé nézünk (önszelfi)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése