Sall László

Emberi (h)arcok

May December:

Directed by Todd Haynes.

With Natalie Portman, Chris Tenzis, Charles Melton, Julianne Moore

Azon csodálkozom, hogy csodálkozom (persze mindig az a jó, ha tudom, hogy legalább velem mi térténik:) most csodálkozom! 
Megnéztem ezt a filmet, szinte mindegy is honnan kerültem oda, milyen ajánlatra, de aztán kiderült, tavaly nagy fesztiválokon is jól szerepelt, stb.
Aztán csak (foglalkoztatásbeli önártalmaskodásként!) elolvastam néhány kritikát; magyarul és svédül is; és (itt csodálkoztam) mindenhol meg akarták nekem magyarázni, hogy micsoda elnyomó-mechanizmusokat leplez le a film vagy mutat meg.

Lehet, már túl öreg vagyok ezekhez az új elméletekhez (sőt és egyáltalán csak konzervatív!), de szerintem ez a film csak úgy finoman elmesélte, mennyire nehéz ez a kapcsolat csak semmi idézőjel (na jó, ha a national geographicon -tényleg létezik ez még?- mutatták volna ezt be, senki nem csodálkozna, mindenki értette volna, aha, ilyen vagyis ez a that´s life, az élet!)

Merthogy ez az élet és bennük a kapcsolataink nem egy A-ból a B-be és mosoly a C-ig (ez a C mint cemetery, jó bocs, nincs több vicc!), hanem egy fertő, egy őrület, egy kibírhatatlan katyvasz, de mégiscsak a mienk.

Ne nézzetek filmet, éljetek!

I'm Not There Directed by Todd Haynes.

With Cate Blanchett, Ben Whishaw, Christian Bale, Richard Gere és sokan mások.

„napközben meg tudok változni, felébredek mint egy személy, s mikor lefekszem, tudom, hogy egy másik vagyok, de úgy általában nem tudom, ki vagyok”. Oren Moverman és Todd Haynes forgatókönyvéből 2007-ből.

Azaz, éljetek és nézzetek még filmeket!
„Nobody's ever taught you how to live out on the street” Dalszerző: Bob Dylan, Like A Rolling Stone dalszövegéből.
Mert mégis ez lenne a legtisztességesebb, hogy elfogadjuk, hogy mások életében meg mi vagyunk ez a fertető, egy őrületes, egy kibírhatatlan katyvaszoló, de mégiscsak a mienk az is, és így is.

Ha mindenféle elméletekkel (mechanizmusokkal) megmagyarázzuk tetteink attól még a felelősségünk nem lesz kisebb, kevesebb, és sajnos ezt látom: nem jobb emberek leszünk hanem tanultabbak. És csak azért, mert emberi érzéseink vannak, attól még nem leszünk emberiek, ahhoz más kell. Ahhoz meg kell járni a poklot itt, ebben az életben, hogy nehogy véletlenül magunkkal vigyük a mennyországba, mert ott senki nincs aki értene ehhöz, azaz hozzánk!

Persze ez a nagy kérdés, hogy ki ért hozzánk: mi magunk értünk-e magunkhoz (az is jó ha magunkhoz érünk, persze!). Bánt-e engem hogyan bánok magammal? Mert ha igen, akkor az is érdekelni fog, hogyan bánok másokkal, hogyan érek és hogyan értek másokhoz.

Cate Blanchett mint Bob Dylan valami őrületes! Todd Haynes nevét eddig egyáltalán nem ismertem, ma délig.
Szerintem valami zseniális, erre utaltam az előző filmjénél is korábban ma, a May Decembernél: fergetegesen játszik az idővel, térrel és szerepekkel és van, amit el sem merek mondani, annyira kegyetlenül hangzik, pedig igazat mond, és nagyon elegánsan bevezet egy elfogadó magyarázatot, örökös problémánkra, hogy nem értjük egymást, hiszen „mindenkinek megvan a saját definiciója minden szóra”.

Tudom, többet kellene filmet is néznem, meg élnem, meg ilyenek.
Egy-két filmjét még megnézem annyi biztos.
(és egy árva kritikát nem olvastam most el róla!)

Továbbá van ez a Wonderstruck, 2017

Minél több Todd-filmet nézek, az lesz az érzésem, hogy úgy éljük az életünk, hogy az egy jólcsomagolt segélykiáltás legyen egy palackpostában (amit az élet -itt bizonytalan vagyok hogy a mi életünk-e- óceánjában majd bedobunk kedvünkre valóan), de olyan szerencsétlenül csomagoljuk, vagy vetjük vízbe, hogy meggyőződésünk, illetve már előre tudjuk, hogy ki fogja (sic) azt kifogni! És ha azt már vízre raktuk, mindent meg is tettünk magunkért (mint a kosarában ülő Mózes egykoron, na jó mondjuk, ő feküdt benne, legfennebb vagyis a kosár fenekén).

Vagy, mint amikor egyszercsak minden gondolatunk és nemgondolatunk is megszólal (hasonlat: mint amikor a némamozik után egyszercsak mindenki beszélt a vásznon!!!), kinek van erre a befogadásra kapacitása? Persze az kérdés, hogy csak emiatt jobb szeretnénk-e továbbra is egy némafilmben lenni és minden egyes alkalommal végighallgatni, amint a református egyház (persze biztos valamelyik babtista egyházra gondoltam) orgonistája szabadidejében -de jó fizetésért- elhúzza a nótánk (persze az is lehetne egy opció, hogy a nők tán, elhúzzák amink van).

De ilyen egynyomtávúak vagyunk mi magunk is a magunk keresésében: egy nyomot követünk (egy) önmagunkat akarjuk megtalálni (a sokból?), mint amikor az energiával teli, de súlytalan fotonok mindenféle test vonzásába kerülnek és lökődnek tovább saját végtelenségükről mit sem tudva.

Todd Haynesnél ismét előkerül egy levél (biztos valamelyik korábbi életében postás volt), egy igazi, fizikailag is kézzel papírra vetett levél és itt is felolvassák azt: most itt, ha lehet még durvább, vagy használjak nagyobb szavakat, jelentésesebb adagolásban, mert a címzett megsüketült, tehát nem hallja a levelet, csak olvassa (de hagyjuk, pedig ez szerintem jó nyom!)!

És a modell építése itt még nagyobb jelentéssel vagy magával a jelentéssel bír majd, mert vagy ahogy a mi életünk is akaratlanul is egy modellé válik és azt mások koppintják majd le és lesz modell az ő életük is, mígcsak nem tisztul az is egy fotonná (de innen már könnyen lehet követni, mit is akarok -hiszen ez az, a művészet a valóság rekonstruálása!-) (de erről még ha Nagyáradon találkozunk szívesen beszélek még egy órát, vagy felet egy feles mellett!).

És igen, hála a jó istennek, ez a film sem mond el semmit a korról, sem az akkoriról sem a mostaniról, csak a kortalan emberről, legyünk ezért hálásak neki!

A zenéről feltétlenül meg kell még szólalnom: a straussi Zarathustrat itt Eumir Deodato Almeida pop (jazz) instrumentális előadásában halljuk és ugyanígy David Bowie Space Oddity-ját a Langley school music project előadásában: lám a modell megvalósulása!

És még azt, de ez tényleg csak a sokadik utóirat lesz itt, hogy itt Todd kimondja, értsük már meg, senki nem hibás azért, milyen az életünk: a bizonytalansági állandó minden létező életében jelentős, de a határozatlanság annál inkább elhanyagolható, minél jobban magunk vagyunk és kedvünkre valóan (bocs, nagyot mondtam).

Superstar: The Karen Carpenter Story, 1987

Karen Carpenter's battle with anorexia nervosa and the cultural influence of the Carpenters in the 70s

Na végre ez engem is megérintett,
vagy hogy lehet ezt mondani, rosszul esik az élettől, akitől én oly sokat vártam, várok.
A Carpenters még akkor volt/lett a kedvencem, amikor én még nem tudtam, hogy ők kicsodák, azt meg főleg nem hogy ők is asztalosok voltak, azt én már tudtam akkor, hogy az én apám az, de angolul semmit sem értettem, de Karen hangja és Richard zenéje teljesen elvarázsoltak. Persze gondolom őket is Göczey Zsuzsa vagy Komjáthy György (jé most látom még él, 90 éves, aki tudja, adja át neki szívélyes üdvözletem!) műsorában hallhattam.

Aztán engem is elfoglalt a felnőtté válás láza, egyre kevesebb zenét hallgattam (vagy ha igen akkor Halász Juditot kellett!!!) vagy akkor már inkább Krafwerket meg Einstürzende neubautent, és főleg a Musique Concrète-hez tartozó Pierre Henri Marie Schaeffer-t vagy Pierre Henry-t, ők viszont már meghaltak. Vagy a Bo Kaspers Orkestert.

És akkor most felmerül a számomra ismeretlenből ez a Todd Haynes, megnézek néhány filmjét és el vagyok ájulva, hogy milyen jó(k a filmek), hogy milyen jó(k a színészei, főleg a nők, főleg aki a bob dylant játssza!) és eldöntöm megnézem még ezt az elsők között még 1987-ben elkészített Superstar: The Karen Carpenter Story-t.

Ilyeneket tudnék mondani, hogy gyomorforgató. Mondom is. Meg szívet tépő. De már ez is, hogy ilyeneket lehet mondani, akkor kell is?

Nézve/látva most a filmet, értem én, hogy a Richard (az ÁCS, belső használtra szánt humor!) nem egyezett bele, hogy használják a zenéket; de ettől még egy megveszekedetten zseniális film lett!

És még azt is megbocsátom a filmnek, hogy egy ötvözött kor és kórdokumentum lett.

Ma, amikor többet értek a dalok szövegeiből, többet tudok a korról, de nem biztos, hogy értem is, és egyáltalán tudok a kórról, amiben Karen szenvedett, nagyobb vagy jobb rálátásom van talán a művészet tárgyára, a lélekre (is).

Most búcsúzom a filmek világától, -ból, jó volt veletek, vissza az olvasáshoz!

 

Sall László

Bemelegítés

hazudjak vagy ne hazudjak;

persze ha ilyen egyszerű lenne az élet, sőt, ha ennek lenne bármi köze is az élethez, hogy én választhatok (az egyszerűség ebben lenne), meg az is, hogy ilyen lineárisan vagy egyszerű polaritással, hogy vagy-vagy, holott mégis ez az élet, amit megélek és ez már csak azért is magam túlságosan is komolyanvevésén érése lenne, hiszen nem is kell felmerüljön e lehetőség -- hogy vagy-vagy --, hiszen (már hinnem sem kell) ott van a pontos adat a fényképen

(illetve már ez is milyen, hogy akkor már ez is maga a fénykép, ha nem is papírra van előhívva, csak a telefonom képernyőjén jelenítődik --jelenül-- meg, jelesül, az is már fénykép-e): hogy

augusztus 1;

akkor kezdtem el olvasni; azaz 1 hét alatt kiolvastam a 640 oldalt; ez már önmagában is lehetne egy teljesítmény, ne menjünk el sértetlenül a tények mellett; mert az igaz, hogy, de ha mindeközben figyelembe vesszük, hogy közben játszodhattam (látom még viccelődhetem is: játszódhattam) volna magam magamjának egyikét a Truffaut-féle Jules és Jim-ben avagy az eredeti Henri-Pierre Roché regényében;

persze ha ilyen egyszerű lenne az életem, mindenki azt szeretné élni, mert kinek kell az, hogy Fejes Endre írja meg őt;

mert igazából én még a Fejes Endre írásaival sem akarnék foglalkozni, de a Kulcsár Árpád féle kitűnő Méhes-sztori megtette hatását és kiváncsivá tett, hogyan ír egy Kossuth-díjas (amikor én érettségizni fogok kelleni majd 1980-ban);

de és ez fontos, hogy még nagyon sok francia sőt párizsi voantkozású filmet kellene most is néznem, ahelyett hogy itt írok (mert úgy, hogy ahelyett, hogy amikor olvastam azt már nem lehet, és szerencse, hogy van, amit nem lehet!)

A Jó estét nyár,

jó estét szerelem-ről ma is azt hiszem, gondolom, hogy zseniális. De az egy novella vagy kisregény. És ez lehetett volna legyen "A fiú..." műfaja, de még tartama is (tartalomra úgyis majdnem ugyanaz)!

De akkor kezdjem az elejéről!

És akkor rögtön itt mondjam el azt is, disclaimer azaz felelősségkorlátozó önnyilatkozattal, nem célom elemzését adni sem az író munkásságának, sem a regénynek, sem kornak, semmminek, néhány gondolatomat mondom el!

Persze van ebben is legalább egy zseniális mondat: „Amit kivet magából az emlékezet, az többé veszedelmet nem jelent. Ne félj.” Ezt talán nem kell ecsetelnem, ez bárhol, bármiben megállná helyét: állításában is meg a mondat tömörségében is!

De aztán már eltévedek. Illetve attól félek, hogy maga Fejes Endre téved el, illetve téveszti el magát, mint szerzőt. Persze no, ha valaki figyelné írásom, az tudná is, hogy ide azt kellett volna most illeszteni, hogy Fejes Endre ille(ge)ti magát.

Ígyen!

(A fiú, akinek angyalarca volt) „Odamegy az egyik pincérhez.

Nem lehet sokkal idősebb nála, talán ha öt-hat esztendővel. A születési bizonyítványa szerint. Külseje már magán viseli az esztendők óta tartó éjszakai munkát. Végtelenül jólnevelt, udvarias, halk, gépies. Szinte személytelen.”

Az angyalarcúról így-úgy kiderül, hány éves, és erre még Fejes is emlékszik, mert azt mondja, „talán ha öt-hat esztendővel”. És akkor most jön el az a pillanat, amikor nem értem, hogy az omnipotens szerző, ha előtte van egyik szereplője „születési bizonyítványa”, akkor hogy nem tudja, hogy az 5 vagy 6 esztendővel idősebb-e?

Egy másik helyen ugyanez: „Az Angyalarcú magyaráz.

– Úgy szedje, ahogy a dobozokra írták. És ne veszítse el a recepteket, még háromszor kiválthatja mind a hármat. Annyi valószínűleg elég is lesz.

A férfi zsebébe süllyeszti a dobozokat, a recepteket gondosan a zakója belső zsebébe rakja.”

Majd alig néhány perccel később ugyanez a Férfi arra a kérdésre, hogy

„– Megkapta, kérem, a receptet?” így válaszol:

„– Igen. Most este. Csak még nem volt időm kiváltani.”

Miért kényszeríti hazugságra e Férfit Fejes, kérdezem én vagy csak elfelejtette-e, hogy már meg is kapta a gyógyszereket. De akkor, mit csinál ilyenkor a szerkesztő, vagy ő sem olvassa a regényt?

De persze válaszolhatok a fejesi problémára egy általa megfogalmazott szép megoldással:

„Én* mindössze az információit egészítettem ki. Ez a kötelessége ilyen helyzetben mindenkinek. Egyetlen tollvonással korrigálhatott volna. Más a helyzet, más a megoldása is. Ez természetes. Gondolom én. Jobban mondva, gondoltam. Most már sejtem, hogy amit evidenciának hittem, csak egy álomvilág álomlehetősége. Álom.”

Befejezés

annak ellenére, hogy nálam hátra van még abból a nálam alig forró augusztusból 3 hét, de újabb nyári olvasmányra (értsd még egy Fejesre) már nem lesz időm.

Más olvasmányok várnak.

És az is lehet, hogy az én készülékemben van a hiba, mert nem jutok közel a mélyen elrejtett valósághoz, hogy megtudjam végre, az irodalom hogyan működött akkor s hogyan működik ma?

Hogy megérteném, az irodalom a valóságot írja-e le?

Vagy az az irodalom, hogy egy új valóságot írjunk-e le?

Azaz meg.

És vagy de, zárjam Fejes egy másik csodálatos mondatával e jelenen való rágcsálódásom (évődésem?!), mely ha nem is jellemezheti az egész magyar társadalom minden egyes tagját, de itt legalább még ő is felülmelkedik a kedvenc osztály-társadalmi megbélyegzésein és csodálatos általánosítással brillírozik:

„Mélységes meggyőződése, hogy az élethez a csalás, becstelenség minden fajtája kivédhetetlenül hozzátartozik. Tapasztalatból tudja, minden galádság legbiztosabb segítőtársa a tisztességes emberek tapintata, ártani nem akarása, átgondolatlan szánalma.”

A fiú, akinek angyalarca volt itt érhető el:

https://opac.dia.hu/record/-/record/PIMDIA1009

u.i. ugyanakkor nagyon sajnálom hogy ez alkalommal nincs időm azzal foglalkozni, hogy kifejtsem, a barabási albert lászló hálózatelméletéről vagy akárcsak az ebben rejlő lehetőséget, hogy azt a csíkszentmihályi mihály flowelméletével egy irodalmi standard változattá gyúrjam!
Esetleg majd máskor!

u.i.2. most látom az IPCC figyelmébe is érdemes lenne ajánlanom ez írásom! Nagyon sok helyen (talán 26) jön szóba ez a hónap, de itt csak kettőt hadd idézzek:
„Bolond augusztus ez. Bolondok a nők, bolond az egész város.”
„Augusztusban van a legtöbb baj. Mindenki elveszíti az eszét.”*

u.i.3. a met.hu-tól megkapott --köszönöm!-- adatsorból kiderül, hogy ennyire meleg augusztus 1974-ben volt, és tényleg majdnem egy hétig, de nem a hó végén, hanem pont idusával kezdődően!
Mint látjuk én* is, hogy ezzel foglalkozom!

u.i.4. A fiú-t, ahogy annak idején szokás volt fimben és színpadon is játszották, természetesen.

*https://szepiroktarsasaga.hu/tagok/sall_laszlo.474.html?pageid=973

Sall László 

sör – kórus – köz 

Van ez a sör. Sok sör van. 

Van egy sörtáblázat is. Sok sörtáblázat van, főleg és érthető okokból más nyelveken inkább, erre keresve például Periodic Table Of Beer Styles, annyi hogy jaj! De szerencsére már magyarul is van, keressétek a Szent Arnulf Sörrendet. És ebben nem kevesebbre, mint a nevek magyarítására is vállalkozik, Beeriodic table (Sörisztikus rendszer)! 

Minderről Valicsek Zsolt (nem sörrendőr inkább sörlelkész) így ír: Mindezt a rendszerezést nem titkoltan azzal a szándékkal tettem, hogy aztán magyar nevet is adhassak a sörfajtáknak. Merthogy sajnálatosan ezt a sörkészítő szakma nem tette eddig meg, pedig a sörforradalom vívmányainak népszerűsítéséhez jól jöhetne. És majd, mint látjuk, ez nem elhanyagolandó az én szempontomból sem!

A fogalmak magyarítása! 

 De az a sör, ami most az én begyemben van, az talán még ezeken a táblázatokon sem lenne megtalálható ma már, mert nincs is. De persze ebben a sörben is folyik az a Dreher-féle lé. Ez az 1850-es években a Pece-Szöllősön meghonosodott sörház utódja (majd világcsődök és világválságok után 1895-ben ismét beindult és 1899-ben a vállalkozás ekkori neve: Nagyvárad-Szöllősi gőzsörgyár „Löwy Ignácz”{Grosswardein-Szöllöser Damßierbrauerei). De Ignáczék nem voltak egyedül, akik a rohadék filoxeravész következtében megnövekedtek, felhevült borárakat jó serekkel akarták lehűteni (jéggyárat is építettek), hanem jött a konkurencia: a „Dreher és Haggenmacher” Serfőzdék termékei elárasztották a nagyváradi piacot. Közben az újabb világégés és impériumváltás és ismét világválság csak jót tesz a szöllősi gyárnak. Mindezt az igazán remek, de egy ideje már új anyagot nem termelő www.sorcikk.eu/ oldalról szerzem be, szerzőjének Hochhauser Ronald van feltüntetve. Tehát még egyszer: ez nem az a Dreher sörgyár ahol majd a zsidókat kínozzák 1944. májusában, de ekkor már ezt is így hívják és Románia első öt sörgyára közé tartozik: 

 Nagy-románia nagy sörgyár! 

 Akkor, amikor én mondjuk hivatásszerűen elkezdem fogyasztani az italt, mondjuk 1980-tól, egész egyszerűen Nagyváradi Sör-, Szesz- és Élesztőgyárnak hívják. És itt e Hochhauser - cikk tanúsága szerint talán tényleg felrémlik a „Bucegi” márkanév a fejemben. És ebben a kontextusban lehetne vagy kellene említeni, hogy a mai fiatalok is értsék, volt, hogy ez a sör is hiánycikk volt. Kellett legyen az embernek ismerőse, ösme-söre, ha volt kedve sört inni. Volt. És itt kellene vagy illene még a nagyváradi nyári kertekről is valamennyit mondani, de ez most túlhaladná még az én határtalan mondandóm határait is. De, van tehát ez a sör, mint egy példa. És könnyű a dolgom, na jó mindig úgy fogok hozzá, hogy könnyű legyen! 

 Van Svédországban 

ez a bolt,  ahol én az alkoholos italokat veszem. Itt jelenleg 215 fajta belga sört lehet kapni (és itt a belga csak az ország, itt még nincs felosztva belgák és nem belgákra). Olaszországból 3 781 bortermék van a kínálatban. Megkereshetném így az összes szeszesitalt, de ez is túlhaladná a tudjuk mimet. Tehát csak a sörre vissza, van egy: 3 Fonteinen Cuvée Armand & Gaston, 1500 ml 5,1 % ára kb. 50 eruró. Pont ezt nem iszom, de ittam már belga sört. Persze ha érdekelne, megengedhetném magamnak, jó barátok társaságában elfogyasztani, de attól tartok, mivel nincs meg az a kultúrám, meg szokásom, ami lehető tenné számomra e sokféleségnek az ismeretét és élvezetét, nem sok értelme lenne ennyit kiadni rám. Pedig engem igenis érdekelne -ebben az esetben mondjuk így a sörök- szokszínűsége, kezdve a gyártástól és hozzávalóktól, minden, ami a különböző régiók, falvak, utcák sajátosságát adja, nyújtja és tette mindezt már több és sok száz, ezer éven át. 

 Mondjuk, ahogy a mi* „kézműves borainkat” 

 el tudom képzelni: a faluban mindenkinek megvan ma is a hagyománya és a hozzá való szölője, tőkéje és esze, tudása. És nem véletlen, hogy az élvezetek egyik forrásával (sör) vezetem fel a másik élvezet a szexualitás szintén sokszínűségének elfogadására tett (teendő) kísérletem. Sok sör van (a kórus: van sok szexualitás!). „A szexualitással kapcsolatos emberi jogok annak elismerésével kezdődnek, hogy a szexualitás – annak átmeneteivel együtt – olyan sokrétű és összetett, mint maga a szexussal rendelkező egyének.”. Ez a mondat Magnus Hirschfeldtől (1868-1935) származik. Na jó, olvassatok utána, ki ő és hogyan végezte, mert erről is szól! Tehát azt szeretném csak mondani, hogy a szexuális forradalom -meg több emberi jog!- vívmányainak népszerűsítéséhez is jól jöhetne a fogalamak magyarítása és magyarázata. 

 Igen, kérdezzük közösen, kinek lenne ez a dolga! 

 Ha a sörökben elfogadjuk a sokszínűséget, miért ne tehetnénk ezt a szexusunkkal is. És itt a végén kellene valaki (a kórus!) megemlítse, korábban, amikor még nem volt tiszta, egészséges víz a pohárban, akkor eleink nagyon sok sört (kórus: meg bort) ittak. És van még egy vonzat (mert egy jó ötlet ott „lüktet tovább bonyolult) gondolatjárásainkban” DIENES PÁL: VALÓSÁG ÉS MATEMATIKA (1913). 

 

Vannak ezek a zászlók. 

 A közérthetőség okán a szexuális szabadságok zászlói. Ezeknek önmagában is szomorú története van, de van a megkülönböztetés sőt a megkülönböztetődés keserű kényszere is. Hogy az én szabadságom szabadságosabb a tiednél és ezt én büszkén (de a Pride nem innen jön, de mégis itt csomósodik az álatlunk ismert fogalommá!) vállalom és mutatom is (pont úgy mint ebben: ez itten egy zászlórúd, én meg itten László úr)! És hogy rögtönzött gondolatbejárásomnak valami pozitív és egyúttal egy egyesítő üzenete is legyen, a sok sokszínűséget ha egymásra helyezzük/keverjük a legszebb -fehér- „színt”, ami a béke színe (ami önmagában is egy jó szint) kellene kiadják. 

Vagy persze a feketét, de ez csak rajtunk múlik. 

 Egészségünkre! 

*a ti, a magyarok

Göte2024.július8borg 

u.i. a kép illusztráció, az R-kélyem képe, 20240626

Canivàle, poperáj a nagyváradi gettóról – Sall László Befogadássegítő magyarázatok Magamról 1961 és 1990 között Nagyváradon éltem. Ott az Ady Endre Irodalmi kört szerveztem, rendeztem a Kortárs szinpad `71 amatőr színjátszó csoportban és utcaseprőként valamint mázsásként dolgoztam. 1990 óta Göteborgban lakom. Én nem vagyok zsidó (van azonban egy saját bonmóm: nem vagyok zsidó, de nem tudom letagadni = aminek persze sok magyarázata lehetne, itt azonban csak annyi, nem így vagyok érintett), csak "volt" nagyváradiként – „ha vólnék ami vagyok” (Fazekas Mihály). Írok, fordítok, a Szépírók Társasága tagja vagyok https://szepiroktarsasaga.hu/tagok/sall_laszlo.474.html?pageid=973 A szövegről 1.) Hogyan keletkezett A II. bécsi döntés után Nagyvárad ismét Magyarországhoz került. 1944. május 3.án elkezdték a nagyváradi és a megyei zsidók gettókba zárását. Összesen több mint 30 ezer embert hurcoltak el. A nagyváradi volt Magyarország legnagyobb vidéki gettója. A városban alig van emlékezete ezeknek az embereknek és főleg a történelmi tényről is alig van emlékmű, mégkevésbé emlékezet. Idén lesz tehát mindennek 80 éve. Ehhez a némasághoz akartam hozzátenni a saját és a másik 218 „verbális kincsestárából” (egyfajta Nabokov parafrázis). Erre az alkalomra írtam a darabot. 2.) Miért és hogyan lett összerakva 218 vendégszövegből Amikor néhány évvel ezelőtt megfoglamazódott bennem annak igénye, hogy ezzel valahogyan foglalkozni kellene, hogy valahogy belekerüljön a nagyváradi közbeszédbe, az emlékzetbe, még nem tudtam, hogyan fogok hozzá, hogyan közelítem meg. A tényről, hogy Nagyvárad minden harmadik embere eltűnt egy hónap alatt és közülük alig néhányan tértek csak haza, lehet olvasni. Remek történelmi dolgozatok, művek vannak. Azt ami a gettón belül történt, azt is tudjuk peldául Katona Béla 1946-os Várad a viharban című regényéből vagy Heyman Éva naplójából, stb. (itt állhatna még egy hosszú lista és van is még néhány szépirodalmi mű, aminek nagyváradi a szerzője vagy a nagyváradi eseményeket érinti az írás, de ez egy másik írás része kellene legyen!). Úgy gondolom, hogy mostanra, 80 évvel későbbre már lett volna idő mindenre, illetve arra, hogy erről a Nagyváradon is történtekről már mindent megírjanak. Ezért vettem elő ezt a 218 szerzőt, hogy megnézzem, ott van-e az, amit én erről gondolok. És lőn, ott volt – és most pedig itt van. A szövegemben. Ez -ami itt látható/olvasható- egy ennél körülbelül 10x hosszabb szöveg része, mert nem részlete. Minden kivágott rész önálló életre kel. 3.) Miért van a kutyáknak emberneve A 218 szerző között volt, akit újonnan olvastam most, volt akitől csak néhány oldalt, vagy mondatot olvastam újra. Aztán ahogy a jó kapusnak szerencséje van, én is megtaláltam ezt az idézetet: "Még nem is írtam beléd, kis Naplóm, hogy még mi történt akkor, amikor az apukámat lefogták. Őt hajnalban vitték el, és a lakást lepecsételték, de a Junót, az apukám dakszliját bent felejtették. Szegény kutya úgy vonított, hogy a szomszédok majdnem megőrültek, és nem lehetett semmit sem csinálni, mert a lakás le volt pecsételve, és az ilyen pecsétet csak a rendőrség nyithatja fel újra. Lili néni, apuka testvére kérvényt adott be a rendőrséghez a kutya miatt, és végre ma kinyitották egy percre az apukám lakását - kis Naplóm, csodák csodája, a Juno élt. Valószínűleg megtalálta az apuka szalonnáját a spájzban. Ezt nem tudjuk, mert csak a rendőrök mehettek be a lakásba, és ők hozták ki a kutyát." Zsolt Ágnes: Éva lányom. Napló − 114.o. (Az apukám Heyman Béla 1891-1944.) Én csak ezekről a kutyákról tudtam írni, nem arról, ami a gettó kerítésén belül történt. Mivel én úgy gondolom, hogy mindez, ami ez alatt a rövid hónap alatt 1944-ben Nagyváradon történt, meghatározta az ottani emberek sorsát, így ezek a kutyák az én barátaim, ismerőseim vagy például az apukám és azóta ismertté vált néhány személyiség nevét kapták. Ezek az emberek mind éltek Nagyváradon, ha nem is voltak egymásnak kor- csak sorstársai. 4.) A címről A carnevale szó a „carne” (latin) „hús” szóból és a „levare” vagy „vale” (latin) „elhagyni”, illetve „búcsúzom/~isten veled” szavakból eredeztethető: „búcsúzás a hústól” Így lesz a Canis-szal: búcsú a kutyáktól: Canivàle, poperáj a nagyváradi gettóról A szöveg műfaja pedig úgy lesz poperáj, hogy a darabban jelen van egy bizonyos Ligeti György. 5.) Canivàle - „a történet” Ez megint az a (vagy egy olyan) szöveg, amelyben nincs cselekmény; mert ami megtörténhetett, az meg is történt ez alatt a hónap alatt 1944. május 3. - 1944. június 3. Nagyváradon. És arról már bármennyit is írnánk, megváltoztatni nem lehet. A zsidókat elvitték, kész pont. Amiről én írok, hogy mi történjék a kutyákkal; az egyik nevét még ismerjük is: Junó, a dakszli. Az én darabom egy rést keres a még ma is létező szöveg- és beszédtestekben. Majd a mát (az élni tudás problématizálását) újra felépíti kiegészítésekkel és inverziókkal, újratervezéssel és átkeretezéssel, és ki tudja még mivel, hogy e játék egy valóban felejthetetlen életélményt eredményezzen. Amit azonban tudni érdemes: az egyik tehetős (aki tehet arról, mi és ami a városban történik, vicces), ő Berlinbe akarja küldeni a kutyákat, castingolásra, az éppen forgatás alatt lévő filmhez, a Zsidó kutyához, írta Asher Kravitz. Egy másik falang meg egy másik megoldást találna nekik, a Kutyarádiót. Hát erről szól a szövegem. A munkám (írás) közben az is foglalkoztatott, hogyan lehet megszabaditani a beszédet a cselekménytől. És még azt is szeretném gondolni, hogy ez az írásom nem akar egy a váradi zsidóságról szóló eposz lenni. A benne szereplők azonban az én váradi mitológiám választott és öröklött alakjai. Fontos nagváradi dátumok: 1944. március 31. a zsidó kórház kisajátítása, április 5. a sárga csillag kötelező viseletének kezdőnapja 1944. május 3-án vette kezdetét a gettósítás és öt nap alatt befejezték városi gettó: kb. 27 000 ember, vidéki gettó: kb 8000 ember az ún. zsidó vagyon felkutatását végző bizottságok május 3-án alakultak meg május 24-én az első deportálóvonat elhagyta a várost és ezt május 27-én, 28-án, 29-én, 31-én, június l-jén és 1944. június 3-án követték további szerelvények Forrás: Nagy Péter Tibor-Troján Anna: Randolph Braham Holocaust monográfiájához készült adatbázis. (Szociológiai adatbázisok No. 3., sorozatszerkesztő Nagy Péter Tibor, WJLF-CEU, Budapest, 2013) https://mek.oszk.hu/11500/11506/html/

Linda “Pistol” Badla Nilsson: Ramadan i Solna, liljevalchs.se

 Sall László

A megmaradás dinamikája

– Ki küldött? Munkatársam! – avagy továbbra is szeretek jóban lenni a volt a tanáraimmal, a leendőkkel még jobban ezért rögtön írok ide egy a napokban kelt saját bejegyzést, mint idézetet:

„Elmentem 5 napra Stockholmba de már a második napon igaz Uppsalaban Nagyváradnak neveztem Göteborgot", mert mindig és mindenben ez a megmaradás van. A megmaradás eszménye, s aztán már ideológiája. A megmaradás dinamikája.

1.) Azért megyek kiállításra, hogy megtapasztaljam az országot, amiben élek. Amiért egy másik ember szemébe nézek, amiért adót fizetek. Amiért elolvasom a Svédország imázsa külföldön 2023-ban – A Svéd Intézet éves jelentése, meglehetősen hosszú irást. A jelentésből kiderül, Svédország versenyképessége továbbra is erős, különösen az olyan területeken, mint az innováció, a tehetség és a kompetencia, az éghajlat és a fenntarthatóság, valamint a nemek közötti egyenlőség. „Erős nemzeti márkánk továbbra is alapot ad a dezinformációval szembeni ellenállóképességhez” mondja Madeleine Sjöstedt az Intézet főigazgatója (si.se).

És ez az írásom, nem a félretájékoztatás része!

Ritkán járok Stockholmba. Pedig szeretem, mint minden világvárost, mint minden várost, hol emberek élnek. Otthonom.

Öt múzeumba és egy kiállitásra készültem. Mind sikerült, plusz még az uppsalai Dómtemplom – és ottani két barát, Gombos Márk és Szeles Judit – meglátogatása. Egy hivatalos ám kedves látogatás a Nagykövetségre és Ove Berglund, a legjobb svédországi magyar barátom meglátogatása.

És nem más, mint a rá/ és egymásra utalások irányították útjaim!

Mert mi más a valóság, ha nem az, amit a legkisebb erőkifejtés nélkül tudunk megfogalmazni, meghatározni, ami a legkisebb ellenállás nélkül ír le bennünket. Az ember vágyakozik a világ észlelésére és befogadására, majd bizonyos döntéseket hoz, hogy ne csak azzal legyek elfoglalva, hogy élek.

Ebbe csobbantam bele 5 napra, ebbe a létezésbe.

Nem sorrendben, de valamilyen fűzérbe fogva valahogy így.

Legyen az első – vasárnap az ötödik napon! – ez a Liljevalchs vårsalong (Liljevalch tavaszi szalonja), ami április 21-ig tart nyitva (hétfőnként ingyenes!).

Idén a – biztosra veendő leendő – százezres tömegben már én is benne vagyok, nagy örömömre, két régi göteborgi barátommal, a Révész házaspárral együtt!

Úgy illene, hogy két kép mindent elmond a kiállításról (az már több mint 200 szó), lehet, de akkor már szeretném, hogy rólam is szóljon 1, így lett 3. A tigrises, a szánkós és a vérrel írott.

Kérdezték egy helyen, mivel foglalkozom, magammal! Jó-jó, mondták, de most mondjam: tényleg, nagyon jó, de milyen műfajban: írás és szőrszálhasogatás (három szó)!

A névadó Carl Fredrik Liljevalch jr. (1837–1909).

Az épületet a halála után 1916-ban építették, a hagyományok és a modernitás határán. Ebben a korban az idő még nem volt megérett a funkcionalizmus esztétikájára, de a klasszikus formanyelv visszaszorult és a modern betonkonstrukció hangsúlyossá vált. Tervezője Carl Bergsten volt. Azóta újabb épületrésszel egészült ki. De amit a sztorihoz a legfontosabb tudni, a fiatal (jr.) Liljevalch (erős k-nak ejtendő!) nem szánt pénzt a kortárs képzőművészetek e templomának megépítésére. Ez az összeg úgymond a hagyaték maradékából került elő. A kor híres művészei és egyben Liljevalch barátai járták ki a megvalósulást. A Tavaszi szalont 1921 óta lényegében megszakítások nélkül (egy két háborús év kivételével) megrendezik. Előző év őszéig jelentkezhet bárki, aki 18. életévét betöltötte maximum 5, eddig máshol ki nem állított munkájával. A kiállítandó mű értékét az alkotó szabja meg. Ennek 30% marad a művészeti galériának. https://liljevalchs.se/

Azon gondolkodom, hogy mire jó ez a gondolkodni, hogy ne csak azzal legyek elfoglalva, hogy élek. Azon gondolkodom, mert mi az nekem gondolkodni, hogy az eszmék first vagy az ember first. Mert az evolúció pont ebben az én életemben is zajlik, jó esetben folyik is, és kutya kötelességem felismerni, résztvennni benne és segíteni is. Gondolkodom, de inkább fel sem teszem a kérdést, mi a művészet, mert azt mindenki jobban tudja, mint bárki más, pont mint a szex, de abból is az én szexem és ha, na jó, talán még a szixtuszi kapolnáé, még esetleg.

Olyan sokféle ma már a művészet is. És ezt a háromtagú zsűri, Ashik Zaman, Tawanda Appiah és Peder Fredricson nem csak tudja, de képviseli is!

És akkor nekem is megfogalmazódik ez a kérdés, hogy jó-jó, hogy Isten arcára, de kinek a lelkére (a lelkének a mintájára) teremtett minket? Lehet, hogy a kiállított alkotások (ez a sok kép, a szobrok, ezek a tárgyak), ezek mind ráncok isten általunk megformált arcán? Az alkotás folyamata eme arc karcolása, sebzése? Niklas Brodd „vicces” saját vérével írott AI kódja. Ez?

Házak vázához szokik arcunk (lelkünk kapuja – a szemünk–), de be alig merészkedik a lélekhez, a vágyak megtestesüléséig. Sthlm Tigris, Hedvig Haeger festménye.

Mert mi ma az alkotás (itt tapasztalom, hogy még legalább két-három órányi anyagom van itt kijegyzetelve, de feladom!): szerintem, ami eddig is volt!

Ez a szék, ami egy volt szánkó: funkcionalitását vesztett/cserélt tárgy, ez a művészet. Ez Mariana Ekner alkotása. És ez ott, igen, Pinokkio, egy játék története. És ez ma még inkább így van, ma, amikor az AI segítségével bárki önmaga vágyainak megtestesítője lehet bármilyen művészeti ágban.

És mint a ráncok, e vektorok, oda rántom magam isten képére, e mások által gyártott istenképre, e szépítő és persze szédítő képekre és ettől aztán vagy kisimul arcom vagy felismerhetetlenné, istennel egyarcúvá válok.

2.) Amint írtam, azzal kezdődött, hogy letudjam régi ígereteimhez tartozó adósságaim: Ove, a legjobb svédország magyar barátom, Követség, Múzeumok, kiállítások és akkor persze még az uppsalai szál is, ami Björklingeig ér. 

„Nem lehet több mint évek, de az is egy élet/lenni vidéki saját hazám fővárosában” így írom majd egy közelgő (mondjam így a leendő, ha leend rá időm) versemben.

Mert tényleg így van, aki tudná, m(ik)or jártam itt utoljára, ő hallgat. És akkor lennének ezek a kártyák. Úgynevezett SL-kártyák: Storstockholms Lokaltrafik (azaz Nagy Stockholm helyi közlekedése). Kettő is van, ennek megint biztos volt oka, ha nem is magyarázata. Helyi TÖMEGközlekedése, ugye, hogy legyünk korrektek (én meg a két kártya). Mondom egy ilyen helyen, ahol kérik és adják a jegyeket, hogy legyen szíves, ellenőrizze, mennyi pénz(em) van még a kártyákon. Itt is megtudtam, vidéki vagyok: évek óta, mondja, nem Évák óta? igyekszem legalább oldani, enyhíteni egy göteborgi szóviccel, nem használatosak ezek a kártyák. Le sem tudom olvasni, azt is elvették. Bezúzták. Szétszerelték. Eladták: norvég-, nigér- és szamárIÁba, mondja.

Nincs több viccem.

Csak a tényeket hívom tanúul s mutatom neki a személyi igazolványom: SL itt - s SL ott. Mondom, mi otthon, a családban, nem fizetünk a tömegközlekedésért. A tömeg a nyugvó test energiája. Nyugodtak vagyunk mindketten. Azt mondja, Esterházynál ez sikerült egyszer, legyen elég.

Aztán fizettem – a bakkártyámmal – , mint egy vidéki a fővárosában, a fővárosának.

A nap kiállításai azonban ingyenesek voltak.

Ezt ajánlom másoknak is (külföldieknek), akik nem vidékiek, nekik is: utána olvasni, megszervezni.

A zsidó múzeumban kezdtem: https://judiskamuseet.se/. S azért írom ide a honlapjukat, mert többet tud mint, amit én át tudnék adni. Van szöveg angolul is.

Erre a napra felkészülve indultam. Nem ideológiai elvárásaim voltak, csak tudtam, mit várok el a látogatásoktól. Hogy a múzeumok, intézmények, mit tudnak nyújtani, ahhoz nem voltak elvárásaim. Igyekszem ugyanis mindig az egymegoldás elve és gyakorlata ellen harcolni, de inkább csak annak lenni, hogy mindig van még egy és mindig lehet egy még jobb megoldás is, mint amit én magam elképzeltem. Röviden, abban bízom, munkasságunk előttünk van még.

A Zsidó Múzeum nagyon jó helyen van, az Óvárosban. Ennek azonban történelmi gyökerei vannak. Itt volt korábban egy zsinagóga. Ennek nyomai és néhány berendezése ma is látható, eredeti tárgyak, különböző pincékben, padlásokon talált relikviák. A gyűjtemények a kezdetektől mutatják be a zsidók történelmét. 1775-ben Aaron Isaac, németországi kereskedő és pecsétmetsző kapott letelepedési engedélyt, ami biztosította a szabad vallásgyakorlást is. Korábban, bár nem voltak beutazási korlátozások, de a zsidók át kellett keresztelkedjenek. A kiállítás részleteit – ki-ki befogadóképességének megfelelően – lehet külön-külön is, de egyben is élvezni. És nem véletlen a szóhasználatom! A holokausztnak itt is megvan a nyoma, de a történelmi okoknak köszönhetően itt nem annyira hangsúlyos.

Itt azt hiszem, elmondhatom másképpen néz ki és másképpen kell is kinézzen, egy tel-avivi, egy budapesti és – miért is mondom épp ezt – egy nagyváradi zsidó múzeumnak.

Innen alig pár utcányira áll az Élő történelem fóruma (https://www.levandehistoria.se/) intézménye.

A nap második kiállítása. Itt jegyzem meg, hogy jön velem mindenhova a telefonom, így az egész világ is, mert utólag mindig kéri, ezt meg azt értékeljem, osszam meg stb. és én meg is teszem, pont abban a hitben, hogy ez majd segít másoknak, mint ahogy most nekem, amikor én vagyok másnak mása. Nekem nem segít. Nem értek hozzá vagy nem értem meg, hogy én a melyik végén vagyok, merre van észak-nyugat, mennyi a 400 méter és merre a balra. A többi járókelőt meg sem kérdézhetem, ezek még nem is vidékiek, ezek nem is (bel)földiek. Bár egyszer megtörtént, jót nevettünk!

A svédek közül azonban mindenki kedves, segítőkész. Innen is üzenem nekik, többen is a nap embere címet nyerték el nálam!

Ezt az intézményt – Forum för levande historia – éppen húsz éve alapították azután, hogy Göran Persson, akkori miniszterlnök kezdeményezésére Ezt el kell mondanotok (vagy Meséld el gyermekednek) címmel kiadtak egy kis könyvet az európai holokausztról. Amit azóta is minden évben kiküldenek az általános iskolás korú gyermekek szüleinek. Angolul itt érhető el: https://www.levandehistoria.se/wp-content/uploads/2022/12/om-detta-ma-ni-beratta-engelska.pdf

A kiállítás pedagógus vagy oktató. Három szinten van, de könnyen bejárható, áttekinthető. Én azt hiszem, úgyis mindent tudok már, de érnek meglepetések. A földszinti vagy bejátati szinten van az eddigi két legsikeresebb totalitárius rendszer bemutatása, Németországot és a Szovjetúniót bemutató képekkel, idézetekkel, adatokkal.

Leni Riefenstahlt Wehrmacht uniformisban még nem láttam. Eddig nem jött szembe velem: csinos csípőjén, a háta közepére tolt bőrtáskás pisztollyal.

A pince szinten a gyermekek jogairol szóló kiállítás van, színes, szép, ismét pedagógus/oktató módon kialakított ösvényekkel, játszva a jövőért, gondolom. 1918-ban betiltják a gyermekek ún. szegényaukción való árusítását. Vagy tudod-e ki volt Janusz Korczak (1878 – 1942). 1979-ben betiltják a gyermekbántalmazást.

Az emeleten van a Gyermekek a holokauszt idején/Barn under Förintelsen. Ezt igazából nem tudtam vegignézni, csak átfutottam rajta. Van, amire nem lehet felkészülni és van, amit nem mindig, nem bármikor lehet befogadni!

De amikor már ismét szedtem volna a sátorfámat, hogy odébbálljak, egy félreeső beugróban megtaláltam Per Anger egy egészalakos fotóját: szelfi!

Remek írások vannak róla, itt legyen elég annyi, ő volt Raoul Wallenberg egyik kollégája!

A svéd kormány Per Anger-díjat/priset ad ki minden évben olyan személynek vagy szervezetnek, aki jelentős humanitárius és demokrácia-előmozdító erőfeszítéseket tett hazájában.

Egy üveg alatt ott van Per Anger 1944-es zsebnaptára, lapozható! Gyermekké lettem, mint aki digitális játszótérre talál!

Digitális játszótér talán mégsem, de rengeteg előadás érhető el, programok. Az öt következőt gondoltam itt felsorolni, de legyen csak ez, ami engem nagyon érdekelt volna a Norvégiai holokauszt a második világháború alatt! Betelt! Mondjuk tárgytalan, mert tanároknak tartják.

Igazából erről azt vagy úgy tudom a legrövidebben megfoglamazni, mennyire nehéz a legegyszerűbb demokratikus igénnyel az idegengyűlöletről, a toleranciáról beszélni (a legrosszabb gondolatainkkal is jól kell tudnunk bánni, hogy megszelídüljenek, gondolom).

DE legalább itt is búcsúzóul elmondják, merre menjek tovább, a zöld metróra szálljak, miután elmentem a pirossal két megállót, és már ennyi információtól el is vesztem újra. Vigaszul veszek egy hatalmas szelet csokit az első boltban, – ahogy a világ egyik legszebb pénztárosnője mondja miközben fizetek, mert a mosolyom nem elég! –, hogy még pár óráíg vidám és elégedett legyek! Látja rajtam, gondolom.

3.) Hét élet címmel zajlik az Állami Történelmi Múzeumokhoz tartozó (Sveriges museum om Förintelsen) első kiálllítása. A honlapon (https://museumforintelsen.se/) sok minden megtalálható. Például az a kb 150 percnyi hanganyag, amiben a hét életet mondják el.

A Svéd Holokauszt Múzeum a Svédországhoz kötődő holokauszt-túlélők élettörténeteire, valamint a túlélők tapasztalataira épül. A múzeum a holokauszt emlékét fogja megőrizni és életben tartani.

Az Élő Történelmi Fórum (alig itt fentebb írtam róluk: Forum) 2020 óta gyűjti a holokauszttal és Svédországgal kapcsolatos emlékeket, például tanúvallomásokat, naplókat, tárgyakat és fényképeket. Az összegyűjtött emlékek ennek az új múzeum gyűjteményének részét képezik majd vagyis mostantól.

A kiállításon nem látszik a sietség (2021. március 18-án javasolta a kormány Stefan Löfven alatt a felállítását). A holokauszt és a második világháború a svéd történelem része. A holokauszt emlékének megőrzése nyílt archívum, dokumentáció, oktatás és kutatási lehetőségek révén svéd érdek. A második világháború végén, 1945-ben mintegy 10 000 zsidó menekült érkezett Svédországba. Magukkal hozták a meggyilkolt családtagok, az elveszett közösségek és egy elveszett világ emlékeit. És itt kezdtek új életet. A holokauszt népirtása sok embert érintett. A túlélők nagy része, illetve a második és harmadik generáció Svédországban él vagy élt. 

Lehet ilyen pragmatikusan is megközelíteni egy mai napig tartó traumát, gondolom.

Bár a hely szűkös (ez egyelőre egy ideiglenes helyszín), de ez lehet „hasznos” is, az élmény, bizonyos feltárt, hátrahagyott emlékek szegmentális megélésében.

A szerkesztés egyszerű, a hét ember sorsát követhetjük Svédországba érkezésükig és még itteni életüket is, ami – ettől – kevésbé lesz sorsszerűtlen. A hét sorson át elég jól áttekinthetjük az európai zsidóság és különbözö társnemzeteik meg a kontinens meg a világ történelmét is. Mert gondolom, mindenki számára is fontos történelmünk tudatos elsajátítása.

És itt van a tudósítónak (én) könnyű dolga: a közvetítő részecskék (nyugalmi) tömege nulla, Yang és Mills mértékelméleteinek értelmében. E sorban én is egy nulla vagyok, aki – remélem – közvetítésemmel értéket teremtek máshol.

A megmaradás – utáni vágy – szála megint rám talál. Itt is van egy magyar név: Alice Grosz. És nemcsak könnyű a dolgom, de szerencsém is van! Alice Budapestről jön ugyan, és nem is „túlélőként” 1945-ben, hanem az 1956-os forradalom után, amikor megint fellángol az antiszemitizmus. De a szerencsém nem ér véget, illetve a világ s az abban történtek kicsinységéről, sűrítettségéről (amik cseppet sem apróságok) ismét jelt kapok: Alice Nagyváradon is élt. Lásd, illetve hallgasd: https://www.podbean.com/ep/pb-x8v6d-14b6cb9

De itt még a dinamika sem ér véget, éppen három nappal korábban, a Nagykövetségen említettem Kaszás Veronika kulturális attasénak ezt a kis könyvecskét: Müller, Maria - Kertész, Tomas UNGERSK SKÖNLITTERATUR I SVENSK ÖVERSÄTTNING (azaz Magyar szépirodalom svéd fordításban) 1980-1995.

És itt a kallításon ismét visszaköszönön ez a név: „Tomas Kertész megosztotta szülei történetét a Svéd Holokauszt Múzeummal, kölcsönadva tárgyakat és fényképeket magángyűjteményéből”.
Kertész Tamás Grosz Alice fia.

Látom, megint sokat írtam, és hol van még a vége, de egy jó hír: a múzeum szinte teljes anyaga megtalálható ezen a linken is: https://museumforintelsen.se/en/sweden-and-the-holocaust

A honlapon elérhető az az AI/mesterséges intelligencia által támogatott megoldás is, amely segítségével holokauszt túlélőkkel lehet beszélgetni.

4.) Röviden, abban bízom, munkasságunk előttünk van még.

Ezt már régóta mondom, vagy mindig is ezt mondtam, vagy most úgy gondolom, hogy már korábban is e gondolat jegyében éltem. Meggondolom. De péntek este óta egészen biztos és ebben a történetben ez pont tegnap volt.

Amint írtam, azzal kezdődött, hogy letudjam régi ígereteimhez tartozó adósságaim és ebből: Ove, a legjobb svédország magyar barátom látogatása, megvolt, illetve nála lakom! Követség, megvolt, ezzel kezdtem. Ma este a Modern (művészetek) Múzeuma. Uppsalaból meg Björklingeből tegnap értem haza (nem is tudtam, Stockholmban laksz!).

A Moderna museetben voltam már, de ma azért is megyek, mert ismét elmondhatom, vidéki vagyok, ma este ugyanis 6-tól 8-ig ingyenes a látogatás. Nem halnék bele (150 korona, 15 euró), de már annyira szocializálódtam ezzel a vidékiséggel, -hez, hogy felveszem megint. Legnagyobb meglepetésemre, több száz másik „vidéki” jelenik meg. Boroznak, csevegnek, látszik, megszokott társasági életüket élik. Én igazából a Lotte Laserstein (1898–1993) kiállításért jöttem.

Az „Egy közös élet” című kiállítás éppúgy a svédországi száműzetésben élő Laserstein változatos munkáira összpontosít, mint korábbi németországi munkáira. Egy-két képe meghatott, csodálatosak, a többit itt lehet megnézni:
(https://www.modernamuseet.se/stockholm/sv/utstallningar/lotte-laserstein/)

De legjobban ez a gondolata érintett meg: "Svédország gyönyörű, az emberek kedvesek, de minden együttérzés ellenére még mindig nem érintette meg őket. Senki sem értheti meg teljesen, még én sem... Ez a kivándorlók sorsa."

Nem is tudom, miért…

De ha már itt vagyok, megnézem Rashid Johnson Hét szoba és egy kert című kiállítását.

Nagyon sok jó anyag van róla: https://www.modernamuseet.se/stockholm/sv/utstallningar/rashid-johnson-sju-rum-och-en-tradgard/

Nekem (és innen ez az optimizmusom: munkasságunk előttünk van még) a legjobban a Zúzódás-festés, Kapj el egy rosszat (2021) festménye tetszett a legjobban, illettve a koncepció. Ez a darab ugyanis a Szalon nevű nagy vagy hatalmas négyzetkeret mögött van felakasztva. A négyzet belső, már befogadott terében pedig a kiállító múzeum tulajdonában lévő más művészek alkotásai vannak!

Egy másik mű, ami mellett megálltam és valóban nem csak szelfizni, Carola Grahn (így lehet egy farakásra azt mondani) szobra „Horizon of me(aning)”. Ebben minden egyes fadarabot a mentális egészségről szóló beszélgetés legfontosabb egzisztenciális elemének: szavaknak látok.

És mielőtt itt is pánikba esem, hogy még mennyi mindent nem írtam meg, elmondom 2024. november 9. nyílik itt Ladik Katalin kiállítása!

Este a vacsoránál megjegyzem Ovenak, hogy mikor iszunk még újra egy jót. Ő már november óta nem iszik.

Segítek még lehordani a lakásból a szellektív hulladékgyűjtőbe zacskókat. Életre kelteni egy Ipadet. Még elmondjuk, azért mi jó barátok voltunk. Már este elköszönök, hajnalban indulok közös hazánk második városába, viszlát!
Majd odafönt, mondja Ove.

 

Sall László

holnap is lesz

„Hiszünk abban (mindketten), hogy a valóság megragadható logikai egyszerűsége és egysége által.”
Albert Einstein levele Lánczos Kornélnak (1942)     

 

Na, ez nem olyan irodalmi lesz, ami volt (de az is hol volt!), hanem hogy időjárás lesz holnap is. Ez a biztos meg a lopás, gyilkolás meg megcsalatás (+ a másik 7 úgy lesz az tízparancsolat). Kibaszottul frusztrált vagyok, mert éppen mosogatok és a telefonban azt mondja nekem két fehér nő az ő podcastjukban, mert először is nem azért mosogatok, mert frusztrált  vagyok és hogy oldjam mint a zsírt (nem, ne túlozzak: olajat) az életem, hanem mert utamban állnak mint most ők ketten is, fehéren is, nőn is, tudósként is: Beszélnünk kell! a címe. Hát beszéltek szíveim, nem halljátok a saját hangotok a mosogatásomtól, mert én inkább ülnék itt és írnám ezt a szégyenletes negyedik 2/3-ot,  na, erre kellene legalább másik két nő, hogy kiszámolják, hogy az hány izé, hány elfecsérelt sors "mintha se elégedetlenség, se indulat nem lenne bennük" (Kassák Lajos). De én csak tűrök, hamarosan törlök is, és elmehetnék a közértbe, hogy vegyek magamnak csokoládét, még lehet közérdek is lenne, nem lennék ennyire frusztrált a zsírtól a cukortól meg a kakaótól a magyarokkal is megbocsátóbb lennék vagy legalábbis lehetnék, de mi van, ha az öt percnyire lévő boltig elüt az autó, villamos, busz, összekülönbözök (esetleg:-m) valami magyarral, ott vernek agyon s akkor ki írja meg nektek mindezt, vagy elcsalnak valami szép nők, hogy éljem velük is az életem, ami van nekem, azt az egyet, mert azért az nekem is csak egy.    

Már reggel is felbasztam az agyam, mert bekapcsoltam a Klubrádiót, pedig elég, sőt egész sokáig megvoltam nélküle, de Ungváry Rudolf  véleménye mindig is érdekelt, adtam rá, s nem akartam kihagyni, pedig ez is jobb lett volna, mint most még most is ezzel is foglalkozni. Izgalmas és érdekes az értelmezése mindig, de mostanra mintha a világnézete túl mechanikussá lett/vált  volna és megszólal még ebben a szexualitás kérdésben is. Minek, ha én nem értek a horgászathoz, minek is mondanék bármit? Nem érti, hogy nem a szexualitás szabadságáról van szó, csak a megértés szabadságáról: (a homoszexualitást versenyhibának tekinti ahelyett, hogy a szexualitás egy variációjának tudná és kész!) és ráadásul nem is koherens a gondolkodása, mert a kultúra megteremtésénél és a politikai pluralizmus keletkezésénél elfogadja az elfojtást és a mai helyzet értelmezésénél (lásd szélsőségek) a kiugrás lehetőségének tekinti, de a testiség spektrumaiban magukra rekedteket nem?    

És akkor azt is minek nevezzem, hogy ő is meg az ő ősei is elhagyták a másságukat s lettek magyarok. Az is csak a versenyhibából való menekülés volt-e (?)!

Na, legyen ez egy hosszú, de jó bevezető, lassan jöhet a tárgyalás, amiben arról lesz szó, amihez egy férfi, mint én is, sem ért mit sem, de legalább három p van benne!

a. mint pénz
(a magyar gazdálkodás-tudományról lehet sokat is, meg keveset is olvasni, de az adófizetőnek,  aki te is vagy kedves olvasó, kötelessége is;  

b. mint honnan van a pénz
az egyik legikonikusabb magyar épület és eszme felépültével kapcsolatban is a mai napig féligazság él az emberekben (a magyarokban): ki finanszírozta és ki adta a legtöbb pénzt rá és bele? 
De ma – csak egy ilyen egyszerűt! – honnan van a pénz az MTV-nek a Bajnokok Ligájának közvetítésére? Meg a hazai meccsek jogdíjaira? Honnan? Tudod, te, óh, magyar! Vannak erről adatok nyilvánosak, szépek, elérhetőek!

c. kihez megy a pénz  például itt is: https://www.allamkincstar.gov.hu/ országosan!
De minden településnek is megvan és lekérhető, ezek nyilvános adatok! Olvass, magyar!
 c.1. az én pénzem (nyilván, hogy frusztrált vagyok, de ne keresd, itt olvass: https://hungary.representation.ec.europa.eu/strategia-es-prioritasok/az-eu-koltsegvetese-magyarorszagon.hu)!

Mert ez is olyan, mint a zsidókérdés: kicsit nemzeti, de a miénk; mert az nem is kérdés, hogy a zsidók olyanok akarnak-e lenni, mint a nemzet, mert milyenek legyenek! Csak a svédországi magyarok nem akarnak olyanok lenni, mint a svédek, ők most is magyarok, értsd fideszesek; de mi a Fidesz, ezt még ezzel sem tudtam megfogalmazni! De nemcsak a zsidó (akar) olyan (lenni) mint a nemzet, de az ellenzék is; vannak példák meg képek most egyet ez utóbbiból, más elragadtatásba nem vetem magam: olyan ez a (politikai) nemzet, mint egy korsó sör! A 2/3- a sör, a többi a hab! Ráadásul odanyújtod négyévente a hülyegyereknek: fújj bele? Lefújja, s máris megvan a 4/5; ami maga a demokrácia lett volna, elszállt ismét négy évre, s marad a poshadt sör; s ezt cselekeditek a minek is az emlékezetére; mindenre én nem szeretném megadni a választ, sértő ez már így is, ahogy megfogalmazom a kérdéseket. Marad ez a konszenzus, hogy minden jobb, ha a miénk. Ha magyar. Jobb a pénz, ha magyar. De mitől magyar? Jobb, mert jobb a lopás is, ha magyar! Ha magyar magyartól, s főleg ha családon belül. Mondjuk nemzeten belül, mert nektek ez mond valamit: nemzetcsaládirezsicsökkentésvisszaélés és még határonátívelve is!
Mert hát nem hinném én drága erdélyi, romániai sőt: romániai erdélyi barátaim, hogy én kéne (Kane Harry profi labdarúgó) (Erdély a gyógyfürdők hazája, de ez legalább pozitív, hogy a kéj is lehet haza!) megmondjam, hogy miért gáz (jáj!), hogy nálatok is annyi a lelki sérült,  mint örökölt hazátokban, abban az óban  (gondolom, versenyhibából) a szegénységi sérültség, és ezt még a legemberbarátibb statisztikai intézet sem tudta volna jobban - szebben -szemléletesebben felszínre hozni (bár a kéjgáz használatánál már nem kell még a látást is használni, snitt)! Szóval, azért az egy jelentéktelen mandátumért az erdélyi szavazók 95% -a Fideszre (de azt továbbra sem tudom, mi a Fidesz, azonban egyre inkább érzem úgy, ez maga a konszenzus) szavaz; s hogy ez az úgy nevezett erdélyi összmagyarságnak mennyije, már mindegy is; már azokra nézve is mindegy, akik nem is szavaznak és valóban minek is szavaznának, mert ha nem is állampolgárok, meg stb.!

És a fidesz-konszenzus egész egyszerűen az, hogy jobb, ha mi ketten lopjuk el (és mindegy is,  hogy, kik azok, ők ketten, csak legyen egy harmadik, akitől ellopják, azt, amit ők ketten megosztanak, elosztanak, szétosztanak)!
Mi tehát a pénz? Fidesz-tagsági kötőanyag (mint a gitt-e)? És honnan jön a pénz? Van egy fideszes-usb és abból folyik, ömlik, zúdul?  És hogy hová megy a pénz? A ti pénzetek! Meg az enyém is!
Nem igaz, mert nem lehet igaz, hogy egy ország 2/3-a ezt a nép és nemzetbutító kurzust nyomja már negyedik alkalommal. De!
De lássam, kezdjek neki még egyszer!

Frusztrált vagyok, mert a nyelvem és a kultúrám részben azonos annak a férfiével, aki utolsó szabad és szabadon választott miniszterelnökként ellátogatott ahhoz a Putyinhoz, aki azóta eléggé nemkívánatos személy, hát mindenhol.
És ez a magyar nyelv és ez a magyar kultúra, hát persze hogy szégyellem magam. Miatta, e férfi miatt? Vagy a nyelv miatt? Vagy a kultúra miatt? Vagy csak magam miatt, hogy én tehetetlen vagyok?
Pedig én megtettem, mit tehettem. Meg még pár barátom, írók, szerkesztők, tördelők, nyomdászok. Mi kiadtuk az Önköltségi áron című antológiát, benne olyan szövegekkel, melyekről azt gondoltuk, ha meg nem is változtatja sok millió magyar szavazatát, de talán másokat megerősít, felbátorít.
Mert ahogy Vekerdy Tamás szokta mondani, így las-san nyo-ma-té-ko-san, olyan nincs, hogy  nincs vélemény, mert az is egy vélemény, ha nem szólal meg senki, és az is egy gondolat, ha csak egy fotonnyi is van ott, de nem jön ki erre a sötétségre; mert minek nevezzem ezt, amikor mindenkinek ugyanaz a véleménye arról, amiről nincs is véleménye (pénz ennek a neve), mert csak a „pillanat hálójában” élnek, mint Musilnál a Tulajdonságok nélküli ember-ben. A ma pillanatának hálójában és nem érdekli őket, hogy amit most élnek és felélnek, azt a gyermekeiktől és azok gyermekeitől lopják el!

De miért van az, hogy a magyar (ez a magyar, a mi magyarok) nem akar olyan lenni, mint a zsidók, hogy olyan szeretne lenni, mint a többi mellette vagy tőle távol élő – s akár halszagú–  európai nép? Miért(?)! Milyen belső vagy külső erők, sorsok, milyen egyszeri és megismételhetetlen tulajdonságok, sértettségek teszik a magyart mássá, másokká? (Okossá, azt azért nem!)
Dacossá!
De legyen így is sok és remélem sokk is e néhány kérdésem! Én nem fogok a magyarok –nemzeti – gyermekkorában kutakodni! S csak még egy kérdés: Volt régen az a történet  – persze, mint narratíva még jobban hangzik–, hogy azért ilyen szomorú ez a nemzet, mert nincsenek az apák, mert valakik – kik, hát az anyák!– elküldték őket a háborúkba meghalni. És nincs, aki felnevelje a gyermekeket. De ez már nincs. Most vannak apák, már több nemzedékük. De akkor mitől ilyen szomorú még mindig a magyar, miért kompenzál (közpénzel) még mindig? Miért?

Sok volt, sőt hosszú a bevezetés, lesz ígyen ilyen a befejezés is, bár ezt sajnos nem látom, hogy ilyen lesz, de ez sem nem a zsidók kérdése, és sem nem a határon túliak ügye, csakis a (z adófizető) magyarok problémája. Röviden. A magyar állam, a magyar nép és nemzet bukott meg, okosok, nem az ellenzék. És ez alapjában már nem is gazdasági kérdés.

Nem.
És ez is az én nyelvem, ez is az én kultúrám, az én szégyenem.

És lesz ennek egy vége - így is, úgy is -, meg ennek az én írásomnak is, hadd álljak elő itt utoljára a kedvenceimmel, az értelmiséggel (de helyesebb így: -giekkel!), akikhez, de ne gondoljátok, tartozónak nem tartom magam! Ennek igényére soha nem volt jele egyikünk részéről sem. Nem. De. A mezők kölcsönhatása nagyon fontos lesz; (...) két tükör között ide-oda verődve a fény folyton találkozik az atomokkal, és újra és újra az atomok ilyenkor hajlamosak abba az irányba és olyan fajta fényt kibocsátani, amilyennel már éppen találkoznak; és ez egy ilyen önerősítő folyamat; (...) és ez elég pontosan egy színű, elég pontosan egy irányba mehet és emiatt erős; hiába összességében nem erős, de egy kicsi térszög irányába megy az energia, ezért abban a térszögben jelentős lehet a fényerő. (Kiss Tamás, ELTE Atomcsill, 2015)

És az lett. Az értelmiség nem a sötétség felszámolása irányába ment el, hanem a fény felé!

(Ne sajnáljatok, aggódjatok, nem lesz kevesebb értelmiségi barátom!)

 Most kimegyek az országból. Hiányozni fog a növényeknek - mondja egy nő -, mondom, köszönöm,  ezzel számolnom kell.

Pest-Buda 2022. április 15.